Politikusnak lenni hosszú távú projekt. Aki úgy hiszi, itt sprintelni kell, az ezredik méternél elfogy az ereje, és az addig maga mögött hagyottak mind megelőzik majd. Orbánékat elverni maratoni távon lehet, rossz talajviszonyokkal, hóval, sárral, esővel, sérülésekkel, gödrökkel még a célszalag előtt is. Ha valamit most el kell döntenünk, akkor az nem más, mint hogy ezt mind megértjük, és nem durrogtatjuk el azokat a petárdákat, amiknek nagyobb a füstje, mint a lángja, egészen kevés idő alatt. Beleunt már ezekbe a magyar társadalom, és nekik – akiknek nem hivatali kötelességük nap mint nap újraépíteni a hitüket – is érezniük kell, hogy van értelme csatlakozni az ellenálláshoz. Rég nem látott esély ez, de egyelőre eljátszani is lehet. Vélemény.
A társadalom változásra váró tagjai évek óta folyamatosan csalódnak az ellenzékben, aminek még egyszer utoljára bizalmat szavaztak, aztán meg még egyszer utoljára, aztán még egyszer, az utolsó utáni esetben, és – magam is alig hittem – még egyszer, az utolsó utánit követően is. Most, pár hét leforgása alatt nem várhatjuk, hogy a rég elveszett bizalom azonnal helyreálljon. Amikor az ember életmódot vált, nem érdemes két nap múlva mérlegre állni és centit ragadni, hogy vajon mennyit nőtt a bicepsze és mennyit karcsúsodott a dereka – ennyi idő alatt nem lesz eredmény semmiből.
Ha nem élünk a pillanattal, marad a messiásvárás az egyik oldalon, önjelölt messiások a másik oldalon – jó játék, csak épp nem vezet semmire. Miért is jöjjön ki valaki az utcára, aki örül, hogy él, hogy elég a pénze hó végéig, és hogy talán még a gyerekkel is volt ideje foglalkozni az átlagos 6 percnél többet egy nap. (A magyar gyerekekre ennyi jut egy felmérés alapján.)
A turáni átok
A fentiek fényében az, hogy az emberek ütik, akit ének, nem meglepő. Kikezdik azt, akit felelősnek vélnek a nyomorúságért. Azért, hogy nem tudta megakadályozni, hogy az évszázados balszerencse ismét újratermelje magát, itt, a Kárpát-medence száz évvel ezelőtt összezsugorodott kis országában. Maradt már megint a bizonytalan, ám annál stabilabb érzet: négyévente despotát választunk, és csak az tesz köztünk különbséget, hogy inkább Kádár vagy Horthy árvái vagyunk-e. Nem szívderítő kép, de nagy százalékban igaz. Akire meg nem, az nézegeti, hogy mi végre ez a kényelmetlenség itthon, amíg fel nem ül egy tetszőleges nyugat-európai város felé tartó vonatra, két akkora csomaggal, amiért túl sokat kellett volna fizetnie a fapados repülőn.
A rendszerváltás után következő mindenkori vezetés elenyésző hányadának állt egyáltalán szándékában, hogy legalább megkísérelje elmondani a magyaroknak, mit is jelent a piacgazdaság, a jogállam és a demokratikus intézményrendszer hármas fogata. Hogy az emberi méltóság, az alapvető jogok és az egyén kiteljesedésének három testőre kéz a kézben járnak. Kijátszhatatlanok egymás ellen, és csak együtt képesek ellátni a feladatot, hogy olyan gazdasági rendszert teremtsenek, amelyben még a szegényebbeknek is jobb egy picit, hogy olyan választásokat rendezzenek, ahol a csalás lehetősége kizárt – és ki-ki csak a saját marhaságát látja visszatükröződni a nemzeti parlamentben, nem pedig trükkök sorozatát –, végül pedig, hogy az intézményrendszer gondoskodjon a jogegyenlőségről, legyen szó bárki ember fiáról.
Ugyanígy nagyítóval kell keresni azt a kormányzatot, amely a szabadság és a felelősségvállalás kettőséről értekezett volna. Emiatt van olyan nehéz dolgunk, amikor egy kormány az emlegetett hármas fogat egységét és stabilitását veszélyezteti, nem beszélve arról, hogy a veszélyforrás elleni fellépésnek is kevés történelmi hagyománya van itthon.
Talán most
Az alapvető, mély problémák fennmaradtak, de a felszín elkezdett olvadni. Az ellenzék más arcát mutatta, mint eddig. Ezrek voltak, akik nem ijedtek meg a hidegtől. Nem számított, hogy adventi időszak van, és ilyenkor már az ünnepekre készülünk, nem számított, hogy nem egy olyan társadalmi csoport érdekei sérültek, amely olyan nagyon könnyedén utcára vonul megmutatni az arcát (még a minap is kaptam olyan üzenetet egy tüntetésen, hogy „Anett, drága, kijöttünk, de túl sok a kamera. Élőben nézünk benneteket! Hajrá!”)
Ez az a monolit tömb, amelynek nekiugrottak több ezres tömegek, nem eresztve az ügyet, hitet kovácsolva a társaikba, időt kerítve arra, hogy megkíséreljék, amit eddig nem: tömegtüntetést szervezzenek. A rabszolgatörvényekből indult, de mindenki számára többről szólt már az elején.
Minden bizonnyal életünk legdrágább fényképei készültek rólunk a Parlamentben azon a napon, amikor gombnyomás helyett a fütyülést választottuk. De sosem láttam még ilyen felszabadultnak ezt a társaságot. Aztán, amikor már felmerült, hogy mégis mi a jó fenének mászkál ez a néhány ezer ember tetszőleges útvonalon, Budapest utcáin, rendőri kísérettel, néha oda-vissza a Kossuth tér és a Hősök tere között, egyszer csak átengedett a rendőrsorfal a Kunigunda utcában. Az azóta csak Jedi-kártyának becézett képviselői igazolvány végre nem vörös posztó volt az ellenzéki szavazók szemében, hanem jól használható eszköz arra, hogy végre a tömeg meghosszabbított karjaiként, lábaiként működhessünk. Hogy bemehessünk oda, ahová nincs belépés. Hogy személyesen becsmérelhessünk szabadságjogokat lábbal tipró pozícionáriusokat, akiknek a tömeg az arcába akarja mondani, hogy „menjetek a p…....-ba!”
Egy abszurd éjszaka és annak tartozékai
Ott mutatta meg igazán magát a NER, és a rendszer ellenzéke is. Háromféle biztonsági szolgálat, különböző fegyverzettel, különféle jogosultságokkal és más-más parancsnoksággal. Mi meg, mindenféle futó- és túraruhában (hiszen tüntetésről jöttünk, a mínusz 8 fokból), elkezdtük MTVA-s munkatársak arcába belenyomakodva követelni a tüntetők által követelt öt pontot, no meg azt: bűn, amit tesznek. Mindközben elindult az összekovácsolódásunk. Amikor MSZP-s, DK-s, LMP-s, párbeszédes, jobbikos, független és liberális képviselők adják oda a maradék aprópénzüket egymásnak az automatánál álló sorban, hogy legyen néhány közös sósmogyoró és keksz az éjszaka hátralevő részére, amit bent töltünk majd, alapvetően átformálja a viszonyokat. (Ez azóta is érződik a tüntetéseket és egyéb közös akciókat megelőző egyeztetéseken!)
Balról: Kepli Lajos, Varga-Damm Andrea, Bősz Anett, Ungár Péter, Kunhalmi Ágnes, Varju László, Szél Bernadett, Székely Sándor, Hadházy Ákos, Vadai Ágnes, Szanyi Tibor, Bana Tibor, Ujhelyi István
Fogalmunk sem volt akkor még, hogy Horgas Péter, a Főnix Mozgalom vezetője hajnali öt órakor be tud juttatni nekünk reggelit. De arról sem, hogy Pintér Sándor képes kitalálni, hogy Óbuda-Békásmegyer önkormányzat jegyzőjével – Kiss Anitával – kíséreljen meg kidobatni bennünket. Azóta egy független jogászcsoport megalapította a Kiss Anita-díjat, melyet az adott évben legnagyobb jogi nonszenszt véghezvivő embernek adományoznak. 2018-ban a Kiss Anita-díjat egyébként Kiss Anita nyerte, aki farkasszemet nézett 15 ellenzéki képviselővel, és felsőbb utasításra, kiforgatta négy sarkából a jogrendszert. Utólag tudtam meg, hogy a Klubrádió egyik betelefonálója azt mondta: ezzel az erővel az V. kerület jegyzője is határozhatna arról, hogy nekünk mennünk kell a Parlamentből, birtokvédelmi eljárásra hivatkozva. Ez nem sokkal azután történt, hogy Gurmai Zita átadta volna a képviselői jogait a táskáinak, hogy szendvicset, vízforralót, és telefontöltőket juttasson be hozzánk – végérvényesen bebiztosítva magának az országgyűlés tündére címet...
Ha már a jogrendszer kifordult magából a nagy birtokvita közepette, miért ne fordult volna ki a posta is? Kunhalmi Ágnes ugyanis tértivevényes levelet kapott a jegyzőtől. Bizonyára kitalálták: nem a lakcímére, hanem az MTVA-székház épületébe. Szerencse, pont az alá a lépcső alá hozta a kézbesítő, ahol Ági éppen veszekedett a biztonsági őrökkel. De, mivel nem írta alá a tértivevényt, a posta úgy döntött, újra kézbesíti a küldeményt. Nem két hét múlva. 5 percen belül. Nevethetnénk azon, hogy az államigazgatás gépezete kezdett valami ócska kosztümös filmre hasonlítani, de itt már több országgyűlési képviselőt ért fizikai bántalmazás. Az egyiket a lépcsőn rángatták le, a másikat hasra fektették, és a hátára térdeltek.
Közben pedig végignéztük az illiberális állam nélkülözhetetlen tartozékait. Az örömmel szolgálót, a független, saját lábán állót, aki szimpátiája felől biztosít, a lesütött szeműt, azt, akinek csak a pénz kell, vagy azt, aki tudja, hogy az előző rendszerben is élni kellett valahogyan – „most sincs ez másként”, gondolja magában –, de ott voltak azok is, akik megtalálták a módját, hogy láthatatlanul támogassanak bennünket. Az MTVA cseppben a tenger. Az egész rendszer így néz ki, amit a Fidesz épített. Erkölcsösség helyett álszentséggel, biztonság helyett erőszakkal, generációk óta meghajlított gerincű alattvalókkal, és a társadalom mélyéig hatoló befolyással való visszaéléssel.
Hogyan tovább?
Egy valami egészen biztos: bár a rendszer stabilnak mutatja magát, nem különbözik egy korhadt fától: idő kérdése, hogy megreccsenjen, és kidőljön. Nekünk pedig nem feltétlenül az a feladatunk, hogy szokatlan dolgokat csináljunk: az akciók csak eszközök rá, hogy végre mi mozgassuk ki a NER-t az egyensúlyából, ne pedig fordítva. De amennyiben a szervezettségre, koncepcióra, jövő építésére, újjáépítésre nem fordítunk kellő energiát, nem megyünk tovább az úton, melyen egységre leltünk az ellenzéki sokszínűségben, nincs tovább.
Ez a következő lépés. Mert amikor az emberek egyre többen kijönnének az utcára, akkor nekünk is folytatni kell ezt. Ha közintézményben, akkor közintézményben, ha hídon, akkor hídon, ha színpadon, akkor színpadon, ha sípolva, akkor sípolva. Azokért is felelősséggel tartozunk, akiknek nem áll módjukban ezt tenni. A tiltakozáson azonban túlmutat a felelősségünk. Nekünk a köztársaság három testőrét kell újraélesztenünk.
