A negyedik évszázad óta hallhatta már az emberiség sokszor, sok különböző nyelven, hogy "Ha békét akarsz, készülj a háborúra!", én azonban azt mondom, hogy mára ez a mondás sajnos sokkal pontosabb lenne így: Aki háborúra készül, az csak idő kérdése, és háborúzni is fog.

Fontosabb lenne végre elkezdeni a békére készülni.
Az emberi faj evolúciós fejlődésének koronájaként a világ nagy részén - így hazánkban is - hellyel, közzel lezajlott egy civilizációs folyamat. Lényegében ez teszi lehetővé nagy népsűrűség mellett is a békés együttélést. Meggyőződésem, hogy az emberek civilizációs fejlettsége fordítottan arányos az egyének agresszióra, fizikai erőszakra és gyűlölködésre való hajlandóságával, így XXI. századi embernek azt tudom igazán tekinteni, aki ha kell, képes akár a génjeiben jelenlévő - evolúciós folyamat maradványaként bennünk ragadt - állati ösztönöknek is parancsolni a békés együttélés érdekében.

Boldog lennék, ha egyszer az egész világ békében tudna élni, de ez egyelőre annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik, hogy legfeljebb az illúzió, vagy az álmodozás kategóriájába tudnám sorolni a világbéke gondolatát. Az viszont sokkal elérhetőbbnek tűnik, hogy legalább a nemzeti békénket megteremtsük magunknak. Amikor forrong a világ, amerikaiak ölnek amerikaiakat, angolok angolokat, franciák franciákat, jó lenne elmondani magunkról, hogy mi egy valódi összetartó nemzet vagyunk. Egy olyan nemzet, melynek állampolgárai egymást biztosan nem gyűlölik, egymásnak semmiképp sem akarnak ártani, hiszen honfitársak. Ha elérnénk a civilizációs fejlődésünk olyan fokát, ahol az agresszió és a gyűlölet nem a centrális erőtér alappillérévé, és az egyik legfontosabb közösségszervező erővé válik, hanem kiközösítésre és a társadalom peremvidékére kerül. Ahogy semmi más, úgy ez a fontos változás sem lesz elérhető egyik napról a másik napra, de egyszerű lépések vihetnek minket ebbe az irányba.

Hiszem, hogy a magyar társadalom - a magyar állampolgárok elsöprő többsége érett lenne a békére, de ehhez először a politikai palettának muszáj lesz drasztikusan átrendeződnie. Látható, hogy kialakult egy egyelőre stabilnak tekinthető politikai pólus, melyre építve Orbán Viktor újabb és újabb kétharmados parlamenti többségre tesz szert. Ezt a politikai közösséget amellett, hogy nemzetinek és kereszténynek hazudott kommunikációs trükkökkel terelgeti a kormánypropaganda gépezete, leginkább félelmeikre és ártatlan ismerethiányukra alapozott gyűlöletkeltéssel és ellenségképzéssel aktivizálja újra és újra a Fidesz. Emlékezhetünk, hány és hány milliárd adóforintot kellett már elkölteni mindannyiunk közös nemzeti vagyonából, hogy a kormánypárti szavazók megtanuljanak félni, és egyben gyűlölni menekülteket, melegeket, zöldeket, civileket, romákat, tanárokat, mozgássérülteket, jogvédőket, megerőszakolt áldozatokat, egész Nyugat-Európát, általában a liberálisokat, Brüsszelt vagy éppen magát Soros Györgyöt. A gyűlöletre épülő kormánypárti pólus a kis újnáci, Toroczkai-féle bandával kiegészülve hosszú, költséges és fájdalmas folyamat eredménye, de nem végső állapot.

A kérdés az, hogy hagyjuk-e, hogy nemzetünk jövőjét a gyűlölet határozza meg. Ha hagyjuk, akkor igazán vészjósló belegondolni, hogy annak a milicista kormánynak, amely a gyűlöletből és a megosztottságból táplálkozik, vajon mikor fog elkezdeni igazán viszketni a tenyere. Mikor fog kedve támadni újra bevetni a kopasz verőlegényeit, stratégiai vállalatok irányítását végérvényesen a honvédség alá vonni, vagy épp kipróbálni a járvány alatt felturbózott haderejét és elindítani egy olyan lavinát, amit még a túlélők is pokolként fognak megélni.

Szerintem jobb lenne inkább mielőbb elkezdeni a békét építeni...

Nagyon egyszerű a feladatunk. Látható, hogy az egyik politikai pólus hogyan épült fel, és merre tart. Azt is megkockáztatom, hogy igazán egyetlen magyar állampolgár sem szeretne polgárháborút, vagy fegyveres forradalmat. Így pedig egyetlen lehetőségünk marad - a demokratikus, pártpolitikai váltás. Minden felelős, szavazókorú magyar állampolgárnak, aki nem csak a szavak szintjén, hanem valóban szeretne egyszer nemzeti összetartozást átérezni, fontos feladata lesz a jövőben, hogy az összes politikai döntésből vegye ki a részét, éljen szavazati jogával, és mindig a békét válassza a gyűlölet és a megosztottság helyett. Az most még nem teljesen tisztázott, hogy a béke pártján pontosan milyen politikai pólus fog kialakulni, de törvényszerű, hogy a gyűlölettel szemben az irány nem lehet más. Aki pedig megteszi a saját lépéseit a nemzeti béke megteremtésének irányába, az egyben civilizált XXI. századi emberként felül fog tudni emelkedni számtalan korábbi sérelmén is, hiszen a nemzeti összetartozás jegyében honfitársainkkal végre lesz lehetőség újra békében élni egymás mellett.

Lépésről lépésre megtanulhatjuk tisztelni és szeretni a békét, valamint megvetni és elutasítani a gyűlöletet és az agressziót.
Lépésről lépésre megtanulhatjuk elfogadni egymást honfitársként tekintet nélkül nemre, bőrszínre, etnikumra, vallásra, szexuális hovatartozásra, vagy bármilyen más egyéb szempontra.
Lépésről lépésre megtanulhatjuk XXI. századi emberekhez méltón élni az életünket.
Lépésről lépésre megtanulhatjuk, hogy aki ellenséget képez, gyűlöletet kelt, az mindegy, hogy ki ellen tüzel, mindig az egész magyar társadalom kárára cselekszik.
Lépésről lépésre megtanulhatunk békében élni.

Miután egészen komolyan gondolom, hogy szeretnék békében élni minden honfitársammal, és mielőbb betemetni az összes lehetséges árkot, így zárásként a nemzeti és keresztény értékek előtt tisztelegve had idézzem Dugonics Árpád 1820-as "Magyar példabeszédek és jeles mondások" című kötetének egyik nagyon fontos sorát: "Béket az Isten, cívódást az ördög szereti.".

Amikor a NAV büntetést szab ki Önre, a bírság megfizetése helyett szeretne inkább vendégül látni egy NAV-ellenőrt egy hangulatos vacsorára?

Amikor gyorshajtás miatt bírság megfizetésére kötelezik, a büntetés megfizetése helyett szeretne inkább maga mellé ültetni egy rendőrt, és megmutatni, hogy Ön képes lassan is hajtani?

Amennyiben Önt megerőszakolja valaki, az elkövető számára engedné, hogy a büntetés letöltése helyett inkább öltözködési tanácsokat adjon Önnek?

Amikor orvosi műhiba miatt súlyos egészségügyi problémái keletkeznek, engedné, hogy kártérítés helyett a hibát vétő orvos inkább bemutathassa egy bábun, hogy el tudja végezni hiba nélkül is a beavatkozást?

Amikor utazásra jogosító (jegy/bérlet) dokumentumok nélkül veszi igénybe a közösségi közlekedést, a kiszabott bírság megfizetése helyett Ön szeretne inkább utólagosan vásárolni egy jegyet, vagy bérletet?

Sokáig lehetne még folytatni a sort, de talán a kérdés már így is értelmezhető...

Számomra egyértelmű, hogy Ön eddig is bármikor meghívhatott volna egy NAV-ellenőrt vacsorára, egy rendőrt az autójába, az orvos gyakorolhatott volna bábukon, jegyet/bérletet vehetett volna utazás előtt, a szexuális ragadozó is lehetett volna inkább békés sztájliszt, de nem így történt. Ha viszont nem így történt, akkor a végeredményekről elég pontosan rendelkeznek a hatályos jogszabályok.

És hát, tetszik- nem tetszik, elméletileg még mindig jogállamban élünk. (bármennyire is építi le lépésről lépésre azt Orbán Viktor és kormánya) Egy jogállamnak pedig elég pontos szabályok határolják be a működését.

Például egy teljesen jogszerűen megítélt kártérítés esetén gondolkozni sem lenne szabad alternatív megoldásokon. A kártérítést ki kell fizetni, a továbbiakban pedig jogkövető magatartást kell folytatni. Igen, az államnak is.

Az államnak korábban minden eszköz rendelkezésére állt, hogy a gyöngyöspatai roma gyermekek ne elkülönített, még az átlaghoz képest is csökkentett színvonalú oktatásban részesüljenek. A kártérítés helyett felajánlott képzéseket az államnak kutyakötelessége lenne megadni a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő gyermekeknek és családjaiknak. Ezen nincs is mit gondolkodni. És ennek a világon semmi köze a jogszerűen megítélt kártérítés kifizetéséhez.

Az, hogy a miniszterelnök egyáltalán felvet bármilyen, a jogkövető magatartástól eltérő viselkedési formát, önmagában megrendíti a jogállamiságot - innen már nem sok választja el a társadalmat a teljes káosztól. Hogy mindezt ráadásul úgy teszi, hogy közben megpróbál magyarokat magyarok ellen fordítani, a társadalomban sajnálatos módon jelenlévő rasszizmust táplálni, ártatlan gyermekek ellen tüzelni szomszédjaikat, honfitársaikat, az pedig maga a szégyen és gyalázat.

Az, hogy a miniszterelnök gátlástalan rasszista kijelentései valamiféle munka nélküli jövedelemnek titulálják a kártérítést, Orbán Viktor szegénységi bizonyítványa.

Az, hogy a miniszterelnök egy jogszerűen megítélt kártérítés kifizetését ellenezve szemen köpi a jogállamiság alapjait, és továbbra is hivatalában maradhat, az a kormány szegénységi bizonyítványa.

Az, hogy mindezek után a kormány egy újabb manipulatív nemzeti konzultációval próbál önigazolást nyerni a gyomorforgató hozzáállásához már nem újdonság. Ha jól sejtem, valami olyasmi lesz majd a kérdés, hogy "Ön szeretné, ha romáknak elvégzett munka nélkül is fizetne az állam több száz millió forintot az Ön adójából?". Vagy valami hasonlóan megtévesztő, gyűlöletet szító megfogalmazás. Hozzászoktunk már.

Az viszont a társadalom felelőssége, hogy amikor ilyen események zajlanak, mennyire hallatja a hangját. Február 23-án, a tatárszentgyörgyi rasszista sorozatgyilkosságok évfordulóján, 13 órától minden magyar állampolgárnak az utcán lesz a helye a "Szabad Bíróság! Szabad Gyöngyöspata!" című tüntetésen.

Elég volt a rasszizmusból, elég volt a gyűlöletből, elég volt a törvény előtti egyenlőtlenségből, az uszító miniszterelnökből, elég volt a NER-ből! Már bőven sok is...

És ha legkésőbb 2022-ben nem váltjuk le ezt a kirekesztő, gyűlölködő, rasszista kormányt, az már a mi - magyar állampolgárok- szegénységi bizonyítványunk lesz.

Tehát nem - ne oldjuk meg okosba'!

Őszintén bevallom, a polgárok jogtudatosságánál nem tudok elképzelni erősebb féket és ellensúlyt. Pontosan tudom, hogy jogbiztonság és jogegyenlőség nélkül nem létezhet valódi jogállam, de jogtudatosság nélkül ezek hiányát szinte lehetetlen felismerni. 

Nyilván nem véletlen, hogy az Orbán Viktor vezette állampárt mindent megtesz annak érdekében, hogy a választópolgárok figyelme minél nagyobb arányban giccses, dramaturgiailag előkészített, manipulatív populizmussal legyen lekötve. A NER egyetlen építőkövét sem lehetett volna a helyére tenni, ha az otthon főzött pálinka, a világraszóló futball- (leginkább stadion-) sikerek, a turbómagyar antitrianonista nacionalizmus, a Pápával nyíltan szembeforduló, kirekesztésre, és előítéletekre épülő álszent kereszténykedés, a szexuális ragadozó migráncs-hordáktól, Soros Györgytől, vagy épp Brüsszeltől való zsigeri rettegés és gyűlölet helyett a választók azt mérlegelték volna, hogy az állampárt mennyire képes garantálni a jog előtti egyenlőséget, valamint a jogrendszer kiszámíthatóságát.

Tudom, most többen rávágják: sokadrangú kérdés, hogy a nép a jogtudatossággal foglalkozzon, miközben tömegeknek nincs pénze ételre, fűtésre, sokan teljesen kilátástalan élethelyzetben élik életük minden egyes napját, de azt kell mondjam, ez tévedés. Hamarosan elmagyarázom azt is, hogy miért.

A jogegyenlőség nem azt jelenti, hogy ha nekem rendelkezésemre állnak azok a jogok, amelyek a többségnek is, akkor minden rendben van. Ennél sokkal bonyolultabb, és egyben sokkal egyszerűbb is ez a kérdés.

A jog előtti egyenlőség azt jelenti, hogy minden egyes embernek pontosan ugyanolyan jogok kell, hogy járjanak, nemre, korra, vallási nézetre, szexuális hovatartozásra, bőrszínre való tekintet nélkül. Vannak nemzeteken átívelő, úgynevezett alapvető emberi jogok, melyek pusztán már amiatt megilletnek minket a Föld bármely pontján, mert embernek születtünk. A probléma nyilván ott kezdődik, hogy Orbán állampártja még ezeket az alapvető jogokat sem biztosítja minden ember számára. (Ezt most már egy strasbourgi ítélet is kimondja.) Az, hogy a magyar hatóságok több esetben, a határainkhoz érkező embereket a menekültügyi eljárásuk lefolytatása nélkül utasították ki az ország területéről, nem csak az emberi jogok megsértésének minősül, de a mi adóforintjainkból emiatt teljesen jogos büntetést is össze kell dobjunk. Tehát nekünk, adófizetőknek kerül pénzünkbe, hogy a kormány kirekesztő, nacionalista menekültpolitikát folytat pusztán azért, hogy az előítéletes szavazók kedvére tegyen ezzel. Arra most nem térnék ki külön, hogy mindeközben mekkora anyagi károkat okozott szintén nekünk, adófizetőknek a letelepedési kötvény-program, mert annak esetében a jogegyenlőtlenségen, és a jogbiztonság hiányán messze túlnyúlik az a mérhetetlen biztonsági kockázat, amit néhány rajtunk keresztül az Európai Unióba érkező orosz és távol-keleti kötvénytulajdonos (vagy családegyesítésben érintett hozzátartozóik) jelentenek. De ne felejtsük el, hogy végül még az is minden magyar adófizető pénztárcáját vékonyította, hogy néhány kormányközeli politikus és a velük összefonódó ügyvédi irodák offshore számlákra lapátolhatták a kötvényprogramból kiszivattyúzott milliárdokat.

Az is nagyon sok pénzünkbe kerül, hogy a NER korrupcióra épül. Akkor is, ha új hazai tőkefelhalmozásnak, vagy mindent felülíró lojalitásnak becézgetjük. Egy valódi jogállamban a korrupciót minden eszközzel próbálja felszámolni az állam, de egy pártállam nem így működik. Nem véletlen, hogy az állampárt kérdés nélkül tovább passzolja a számlát a polgároknak, ha lebukik. Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és néhány másik oligarcha feltőkésítése olyan korrupciós posványon keresztül volt csak kivitelezhető, hogy az Európai Unió a támogatások felhasználási módja miatt több, mint 500 milliárd forintos büntetést szabott ki hazánkra. Természetesen, ezt is mi, adófizetők dobjuk majd össze.

Látható tehát, hogy a jogállamiság hiánya közvetlenül is nagyon sok pénzünkbe kerül, de a pénznél talán még fontosabb problémák is adódnak a NER működéséből…

Kicsit járjuk körbe a jogbiztonság kérdését!

Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol, amikor a miniszterelnök sorozatos törvénysértést (beszámolási kötelezettség elmulasztása többszöri alkalommal) követ el, akkor visszamenőleges hatállyal módosítanak törvényeket?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol a magánnyugdíj-megtakarításokat egyetlen zsarolással körített tollvonással vették el számtalan polgártól?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol az Állami Számvevőszék (leginkább vámszedőszék…) ellenzéki politikai szervezeteket úgy bírságol meg óriási összegekre, hogy a büntetés kiszabása után nincs semmilyen jogorvoslati lehetőség?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol a NAV vezetője néhány óra alatt állítólagosan át tudja világítani ennek a nagyon fontos és hihetetlenül összetett hivatalnak a teljes működését?

Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol a miniszterelnök hobbijába szivattyúzott TAO-támogatások elveszítik közpénz-jellegüket?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol kényes ügyekben súlyosan érintett, Fidesz-közeli ügyvédi irodákban, büntetőjogi szempontból kiemelten fontos dokumentumok semmisülnek meg csőtörések és tűzesetek hatására?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol egy kis közértben eladott kifliről azonnali értesítést kap az ellenőrző hatóság, de a milliárdos pénzforgalmat bonyolító NER-oligarchák kaszinói bemondásra adóznak?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol egy fideszes politikus egyfajta kampányfogásként beleszólhat egy kereskedelmi alapon működő benzinkút árszabásába?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol a miniszterelnök néhány százezer forintos vagyont vall be, miközben ő az ország vélhetően leggazdagabb embere?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol kormánypárti politikusok vagyonnyilatkozatában szinte a semmiből bukkannak fel elfelejtett milliárdok, cégek, ingatlanok, vagy ingatlanrészek?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol ellenzéki képviselőket a kormánypárti házelnök nemtetszése esetén akár hónapokra is kitilthatnak a Parlament épületéből?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol az újságírók nem kérdezhetnek, ha pedig mégis kérdeznek, akkor újabb szabályokkal fizikailag eltávolítják őket a hatalom közeléből?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol a Parlament elnöke szerint a fékek és ellensúlyok hülyeségek?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol a súlyos nemzetbiztonsági kockázatokat is felvető Türk Tanács frissen nyíló irodáját teljes körű diplomáciai mentesség fogja védeni?
Hogy lehetne jogbiztonságról beszélni egy olyan országban, ahol egy háború bűnös látogatása kijárási tilalomhoz hasonló teljes jogkorlátozásokat eredményez a főváros lakossága számára?

Hasonló kérdéseket még nyilván hosszasan lehetne sorolni, de talán ennyi témakör után sem igényel már komolyabb magyarázatot, ha azt mondom: sehogy.

Magyarországon jelenleg súlyosan sérül a jogállamiság, és ez a helyzet mindaddig csak súlyosbodni fog, amíg nem lesz kormányváltás.

A jogtudatosságra éppen azért lenne égető szükség, hogy a jelenlegihez hasonlóan működő kormánya soha többé ne lehessen hazánknak. Egy társadalom, melynek tagjai tisztában vannak a jog előtti egyenlőség és a jogbiztonság mindent felülíró fontosságával, sosem hagy uralkodni egyetlen önkényes rendszert sem.

A törvénykezés szintjén jelentkező homofóbia (akkor is, ha állampárti alaptörvény szintjére lett emelve) nem csupán a melegek elleni, hanem a jogegyenlőség elleni súlyos támadás. Roma honfitársaink elleni rendszerszintű diszkrimináció nem csupán a romákkal szemben elkövetett bűn, hanem kerékkötője egy valódi jogállam kialakulásának, és melegágya különböző rasszista bűncselekmények elterjedésének. A nők munkaerőpiacon tapasztalható hátrányos megkülönböztetése ellen éppen a férfiaknak kell a leghangosabban felemelni a szavukat, különben nem lehet valódi változás. Az pedig, hogy a fogyatékkal élőkkel, vagy általánosabban véve a különböző szempontok szerint elesettekkel hogyan bánik a hatalom, nem pusztán jogegyenlőség, de emberség kérdése is.

A társadalmi szintű jogtudatosság nem csupán arra lehet alkalmas, hogy a nép olyan kormányt válasszon, mely nem okoz súlyos anyagi károkat a nemzeti közösség egészének a felelőtlen, önkényes működésével, de lehet az eszköze egy valóban a polgárok érdekeit szolgáló kormány megválasztásának, és folyamatos felügyeletének is. Ki merem jelenteni, hogy a társadalmi szintű jogtudatosság kialakulása lehetne a létező leghatékonyabban működő “fékek és ellensúlyok rendszere”, és ebből fakadóan a kormányváltás egyik leghatékonyabb eszköze is.

Hát ezért tartom kiemelten fontosnak a jogtudatosság ügyét, és ezért tartom nagyon fontos kezdeményezésnek, hogy Bősz Anett, a Parlament egyetlen felvállaltan liberális képviselője újabb alkalommal meghirdette a Jogtudatosság Hónapját. Lassan jöhet majd a Jogtudatosság Éve (az lenne igazán a Családok Éve…), majd ez a gondolkodásmód szépen lassan részévé kell, hogy váljon a magyar társadalmi berendezkedésnek és a közgondolkodásnak is.

Amíg ez nem történik meg, addig meg marad a NER!

Az eredeti cikk a kerekasztal-mp.hu oldalon jelent meg. 

És te is.

Ma van az állatok világnapja, szóval ezt az apróságot jó lenne, ha minél többen megértenénk - fontos lenne felfogni, hogy számtalan közösség része minden egyes ember! Nekem például fontos, hogy a magyarok közösségéhez is tartozom, de ugyanennyire fontos az is, hogy minden egyes emberrel is egy közösséget alkotok. (És akkor ezzel a rasszizmus, a homofóbia, a nacionalizmus, a fajelmélet és minden más egyéb kirekesztő, előítéletes álláspont létjogosultságát rövidre is zárhatjuk.) Ezek miatt a közösségek miatt tudom értelmezni, hogy az én életem szempontjából is óriási jelentősége van, hogy egy számomra ismeretlen, akár a Föld másik oldalán élő személy mennyire képes felismerni a saját felelősségét a klímakatasztrófában.

Szerencsére napról napra egyre nagyobb divattá válik a környezettudatos gondolkodás attól függetlenül, hogy ki mit gondol Greta Thunbergről, vagy a szüleiről. Örülök ennek a trendnek, mert a környezetvédelem lényege éppen az, hogy mi, emberek felfogjuk végre, hogy a közös életterünkből fakadóan nem csak a családtagjainkkal, a lakóközösségünkkel, barátainkkal, kollégáinkkal, vagy fajtársainkkal, hanem a Földön élő összes egysejtű-, állat-, gomba- és növény- fajjal is egy közösségbe tartozunk. Ezt a nagy, globális közösséget nevezzük egyébként biomasszának. A biomassza egyik leghatékonyabban szaporodó, a változó körülményekhez legjobban alkalmazkodó, környezetére legnagyobb hatást gyakorló faja éppen az emberi faj. Ha bármely más élőlény hasonló képességgel tartaná fenn önmagát, azt súlyosan invazív élősködőnek tekintenénk, de nyilván könnyebb azzal hitegetni magunkat, hogy mi mások vagyunk.

Lehet, sokakat fogok most ezzel elszomorítani, és persze az igaz, hogy sok szempontból mások is vagyunk, de alapvetően az életterünket, a létünket biztosító bolygó szempontjából nem - mi sem vagyunk mások. Két szempont alapján tekinthetjük a fajunkat unikumnak. Egyrészt sokkal veszélyesebbek vagyunk, mint bármi más, másrészt az evolúciós fejlődésünknek köszönhetően már nem csupán az ösztöneink irányítanak, hanem képesek vagyunk döntéseket is hozni. Jókat és rosszakat egyaránt. Döntéshozó képességünk miatt viszont a felelősségünk is óriási lett, hiszen a kezünkben a lehetőség, hogy változtassunk minden más élőlény kilátásain is.

Büszkék lehetünk magunkra, sikerült a fejlődés azon pontjára jutni, hogy a biomassza összes élőlényének az életére közvetlen hatással vagyunk… Emberek és - ezáltal - állatok is vagyunk mindannyian, csak mi, emberek a többi állatnál sokkal veszélyesebbek. Cserébe nem csak rontani, de javítani is tudunk a világon.

Ha mindezt megértjük, akkor nyilván az sem fog már sok további nehézséget okozni, hogy felfogjuk, azok az emberek, akik örömüket lelik más állatok kínzásában, azok végső soron más emberek kínzásában, bántásában is örömöt találnak. Hogy az ilyen típusú civilizálatlan, vagy akár pszichés eredetű agresszió az elkövető esetében ideiglenesen csak más állatfajokra korlátozódik puszta gyávaságból, vagy egyszerű gyakorlatszerzés okán, annak a világon semmi jelentősége nem kellene, hogy legyen.

Minden állatkínzó potenciális, vagy tényleges „emberkínzó” is.

Ennek megfelelően kell megítélni az állatkínzást, és meghatározni annak szankcionálását. Éppen ezért lenne szükséges a büntetési tételek szigorítása egészen addig, amíg visszatartó ereje nem lesz az összes olyan állat (ember) számára, aki más lények kínzásából merít örömöt.

Boldog Állatok Világnapját mindnyájunknak!

Most arra nem térek ki, Soltész Miklós parlamenti performansza micsoda égbekiáltó demonstratív eszköze volt a napokban az úgynevezett politikai pedofíliának. Ennyire gátlástalanul felhasználni több száz gyermeket a politikai marketing jegyében nem hiszem, hogy sok kommentárt igényelne.

A Soltész-show hátterében azonban egy a politikai pedofíliánál még mélyebb és még pusztítóbb probléma rejlik, amiről úgy gondolom, addig kell beszélni, amíg még nem túl késő. Ahogy korábban is jeleztem már (sokak nemtetszését kiváltva ezzel): a Parlament épülete a törvényhozás épülete, és egy felvilágosult társadalom ilyen szimbolikus intézményének a közelében sem lenne helye semmilyen (értsd: nincs kivétel) egyháznak és annak szimbólum-rendszerének.

A szekularizációs törekvések évszázadokon keresztül tartó küzdelmek árán tudták szétválasztani az államot az egyháztól. Most a magyar állampárt Orbán Viktor vezérletével azon dolgozik, hogy ezt a felvilágosult, tisztázott rendszert néhány egyszerű lépéssel romba döntse. Több esetben óriási kereszteket aggattak a törvényhozás szentélyére, most pedig a legújabb őrület, hogy több száz gyermeket köteleztek arra, hogy a Parlamentben imádkozzanak lényegében magáért az állampártért, és annak vezetőiért.

Hangsúlyozom, a problémának ahhoz semmi köze, hogy jelenleg éppen melyik vezető, melyik konkrét egyházat próbálja összeforrasztani az állammal és ráerőltetni a saját hitvilágát egy egész társadalomra. Pontosan ugyanennyire felháborítana bármely más vallás esetén is egy a hazámban zajló "antiszekularizációs" folyamat. Egyszerűen az egyházaknak az állam, és így az állami intézmények közelében sincs helye. A toleranciámból fakad, hogy mindenki hitvilágát tiszteletben tartom, támaszkodjon az akár a spagettiszörnyre, a lapos Földre, vagy bármely világvallás tanításaira, mindaddig, amíg azzal másoknak nem árt. Liberálisként tudom, hogy ugyanúgy semmi közöm mások hitéhez, ahogy a szexuális életükhöz sem. Vannak egyházak, melyek konkrét épületeket üzemeltetnek, ahol közösségben lehet gyakorolni az adott vallást, de vannak olyanok is, melyek szerint a hit és annak gyakorlása pusztán az emberben zajlik, így nincs szükség egyházi intézményre - sok verzió létezik, mindenki döntse el, mi áll hozzá a legközelebb. De a Parlament az valami egészen más.

A Parlamentben törvényeket kellene hozni annak érdekében, hogy a társadalom szabadon, békében élhessen, így képes legyen a fejlődésre, valamint a hatékony önfenntartásra, és nem pedig imádkozni. A betegek nem fognak meggyógyulni, az öregek nem fognak méltóságot szerezni, a fedél nélküliek nem fognak otthonra lelni, a fiatalok nem fogják megérteni a világot, a levegő nem lesz tisztább, a vállalkozások nem fognak túlélni, a munkanélküliek nem fognak állást találni, de még a forint sem fog többet érni. Ezekhez az ima édes kevés lesz. Azt persze bármikor, őszintén bevallhatja egy adott kormány, hogy jogállami eszközökkel képtelen a negatív gazdasági és társadalmi folyamatok megfékezésére, visszafordítására, és már csak az imában bízik, de magát az imát legyenek szívesek házon kívül letudni.

Érdekes, arra sosem kell felhívni egyetlen kormánypárti politikus figyelmét sem, hogy például ne a Parlamentben gyónjon. Na, az imákat is tartogassák ugyanoda, ahol a bűneiket szokták megvallani! A XXI. században, egy európai uniós tagállamban élünk, szóval nekem mindegy, hogy egy intézményesített helyszínen, vagy otthon, a négy fal között teszik-e ezt, de ne a Parlamentben, és főleg ne gyermekeket felhasználva csinálják!

Sermer Ádám, a Magyar Liberális Párt ügyvivője

FOTÓK: MTI

Van nekünk egy köztársasági elnökünk, aki a nemzet egysége helyett a kormány álláspontját képviseli, és soha, semminek nem feküdt keresztbe, legyen szó a demokratikus intézményrendszer és a jogállam rombolásáról, vagy bármely szakpolitikai területről. Van neki egy különleges tulajdonsága. Minden alkalommal, amikor kötelessége lett volna megszólalni, akár az ügyészség függetlenségével, a menekültkérdéssel, az Európai Unióval, vagy csak az egyenlő méltóság hazai érvényesülésével kapcsolatosan, klímavédelmi kérdésekről kezdett el beszélni. Gyakorlatilag a horgászbotja és a földikutyák élőhelyének rombolása mögé bújt, amikor államférfiként viselkedhetett volna, és megmenthette volna a társadalmat attól az elszabadult rombolástól, amit 2010 óta élünk. Most, hogy Áder János a világ közös felelőssége, a Föld természeti értelemben vett fenntarthatósága mellett  tehette volna le a voksát, elővette az „objektív számokat”, és azt mondta: ne tévesszünk mértéket. Kicsi ország, kicsi felelősség. Na igen, kis pénz, kis foci. Csak valahogyan itthon ez máshogy van. Nagy pénz, kis foci. Kis ország, nagy gaztettek.

Kezdjük az elejéről. A nemzetközi energiapiac árainak alakulása alapján jelenleg kevesebbet fizetnénk a közüzemi számláinkra, ha nem lett volna „rezsicsökkentés”, vagyis hatóságilag meghatározott gáz- és villanyár. Ennél sokkal fontosabb ennek az egésznek az üzenete: az emberek adóforintjaiból fedezett üzeneteken tájékoztatják őket, mennyit spóroltak, ahelyett, hogy arról tájékoztatnák őket, mit tehetnek azért, hogy a felhasználásukat csökkentsék. Utóbbi az oktatás kérdése (nem csak suliban). Nehéz ezt egy olyan országban, amely 40 évnyi diktatúrából szabadult, ahol a rezsidíjak, és az alapvető élelmiszerárak a legszegényebbek pénztárcájára voltak szabva. Ebből sok minden következett, például az is, hogy akár még harminc évvel ezelőtt is úgy hűtötték az emberek a dinnyét a Balaton mellett, hogy beletették a csapba, és ráengedték a hidegvizet.

Az üzenetek, hogy zárjuk el a vizet, amikor szappanozzuk a kezünket, használjunk fogmosópoharat, mosdókesztyűt, ha megtehetjük, vegyünk a csapra szerelhető alkatrészt, ami levegővel dúsítja a kifolyó vizet, így egyszerre kevesebb távozik a vízből, anélkül, hogy ez a felhasználó számára hiányérzetet hozna, nem kerülne többe, mint a „rezsicsökkentés” rettenetes narancsszínű üzenetei felénk, hogy a csodálatos kormánynak köszönhetően mennyi sok pénzt takarítottunk meg.

Régen minden jobb volt?

Voltak generációk, amelyeknek egyértelműek voltak azok a mozdulatok, hogy kapcsoljuk le a villanyt, ha kijövünk egy szobából, öltözzünk fel, amikor jön a hideg, és kizárólag azért kezdjünk el idejében fűteni, hogy a falak átmelegedhessenek a mínuszok előtt: ne tekintsünk a fűtésre úgy, mint ami elintézi, hogy rövidnadrágban és pólóban legyünk otthon, egész évben. A németek sok mindent nem felejtettek el azokból a praktikákból, amiket a mi nagyszüleink is ismertek. A köztévéjük például a téli szellőztetésekre nézve játszik tippeket az esti híradó és az időjárásjelentés közben – nem migránsokkal riogat. Mikor hangzik el itthon, hogy az ablaknyitások (különösen mínusz 10 fok alatti hőmérsékletnél) egyszeriek, rövidek, több ablakosak legyenek, hogy a levegő felfrissüljön bent, de ne hűtse le a lakást, amit aztán többletfűtéssel kell visszapótolni?

Alapvetően nehéz megtalálni azt az „ideális” életmódot és hozzáállást, amivel magunk is tehetünk a Földért, de nem fordulunk át klímaszorongásba – amitől sokan már a gyerekek közt is szenvednek a fejlett világban. Soha semmit nem tudunk megoldani, amikor elhatalmasodik rajtunk a szorongás. Jobb helyette valós pillanatot készíteni a helyzetünkről, és megoldási forgatókönyvet készíteni. Akkor már csak végig kell mennünk a felvázolt úton.

Nem tudom, hogy az a kormány, amelyik adófizetők több százmilliárdját fordították népbutító kékplakátokra, mikor fogja megbánni, hogy nem azt üzente rajtuk például: ha szeretnénk ilyen hagyományt ápolni, dézsában kölcsönözzünk karácsonyfát, és vigyük vissza, vagy ültessük el valahol. Ne égessünk avart, komposztáljunk, gyűjtsük szelektíven a hulladékot – fontos: csak a teljesen megtisztított műanyag és fémhulladék gyűjthető szelektíven, a papírnak is teljesen tisztának kell lennie… Nem tudom, ma hány család van itthon összesen, akik a szerves és a meg nem tisztítható háztartási hulladék közt különbséget tesznek, a vegyes szemetesbe csak azt dobják, ami semmilyen módon nem újrahasznosítható. (Valószínűleg köztük is azok száma dominál, akik még a szüleiktől tanulták a hulladékgazdálkodást, jellemzően vidéken, csak nem így hívták, hanem úgy: „kiviszem a maradékot az állatoknak”.)

Ilyen központi üzenetekkel lehetne növelni a vásárlói tudatosságot

Lehet hangsúlyozni a műanyag zacskók használatának mellőzését: papírra vagy anyagra áttérni – ebben sok bolt már segít. Ugyan a honi kiskereskedők „adományszerű” támogatásához ez az ország túl szegény, nem fog fizetni 300 forinttal többet azért, hogy a magyar gazdákat segítse, holott ez a mi zsebünkre megy, még rövidtávon is, a mi GDP-nk növekszik azáltal, ha ezek az emberek sikeresebben, nagyobb profittal és több visszaforgatható bevétellel rendelkeznek. Nyugat-európai társaink ezt már csinálják, hogy a saját gazdáik nagyobb sikerrel maradjanak életben a világpiacon. Ezzel viszont segítenek még valamit: az alapvető élelmiszert közelről kell odaszállítani nekik – ami kevesebb üzemanyagot és rövidebb értékláncot jelent.  Az olyan termékek, mint a tej, a tojás, a kenyér, a zöldség, a gyümölcs, jellemző termékek, amik fogyasztásában el lehet helyezni a tudatosságot – a középosztály már nyitott rá, és ez egy jó folyamat.

Ami a multikat illeti – és itt még mindig nem áll meg a kormány kék plakátok helyetti cselekvési kötelezettsége

Lehet úgy dönteni, hogy az élelmiszerüzletek száműzik az egyszerhasználatos műanyag zacskókat, csomagolásokat a polcaikról, pénztáraik mellől. Ha kizárólag papír és vászonszatyor kapható (még lebomló műanyag sem!), akkor az emberek hozni fognak magukkal, vagy ezt veszik meg. Lehet azoknál a termékeknél alkalmazni többször használható, elmosható műanyag dobozokat, amiket hentes, vagy más pultból árulnak: hús, sajt, egyéb hidegkonyhás dolog – házi sajtok, olívabogyó, kaszinótojás, magvak, krémek…

Ezeknél a termékeknél elkerülhetetlen a csomagolás, de ha a vásárlók tudják, hogy mondjuk, adott esetben egy 800 forintos termék mellé kell majd 300 forintért dobozt vásárolniuk, mert nincs más választás. Itt jön képbe a szabályozás fontossága: senkinek sem szabad engedni, hogy eldobható szatyorban vagy műanyagban adjon ilyen terméket, akkor otthon el fogják mosni, és vissza fogják hozni, pont, mint gyerekkorunkban a tojástartót, vagy a tejesüveget.

A szabályozáshoz tartozik még, hogy be kell vezetni a visszaváltható üvegeket, és megszüntetni egyszerhasználatos műanyagpalackokat. Ugyanez igaz arra, hogy a boltok felelőssége megszüntetni a műanyag zacskók használatát a gyümölcs/zöldségpultoknál. Itt célszerű papírzacskót használni, vagy kikészíteni megvásárolható vászonszatyrot. Ha még a papírzacskót is megfizettetnék az emberekkel, mindenki vinne magával valamit, amibe bele tudja tenni a gyümölcsöt.

Számos más lépés is van, amit az emberek a környezetükért tehetnek

A mosogatógéppel történő mosogatás kevesebb vizet visz, mint a kézzel történő mosogatás – mivel amúgy is vannak pályázatok, amivel régi háztartási gépeket energiatakarékosra lehet cserélni, ezt meg lehet hirdetni mosogatógépekkel is. Amennyiben az önrész csekély, bekapcsolhatók ebbe a projektbe a szegényebb társadalmi rétegek – sőt, sávosan eltolt, majd bizonyos jövedelmi szint felett meg sem pályázható támogatási összegekkel azt is el lehet érni, hogy az emberek pénztárcájának mérete csak kis hatást gyakoroljon arra: képesek-e környezettudatosak lenni.

Szintúgy döntés és kompromisszum kérdése például környezetvédelmi előírásokat húzni a 70.000 főnél népesebb városok belvárosába behajtó autók elé – ez ma 11 városunkat érintené. Berlin régen kitiltotta a túl sok káros anyagot kibocsátó autót a tágabb értelemben vett belvároson kívülre. Az egyetlen európai főváros lett, ahol nincsen szmog, bár nagyon sokat segít nekik a szél ebben, de intézkedések nélkül ez nem lenne. További értelmes lépés lehetne, hogy az elektromos autók parkolási díjmentessége mellett a hibrid autók parkolási díjának csökkentése. A közösségi autóhasználat nagyon jó, de csak akkor, ha a város teljes területén vannak cellák, ahol le lehet tenni az autót, sőt, fontos lenne, ha az agglomerációban is lenne néhány város, amelyeket bekapcsolnának a hálózatba, 1-1 cellával, a központokban.

Ezeket mind elmondhatta volna ma Áder János. No meg azt: feloldják azt a 2011 óta hatályos rendeletet, melynek alapján ma lehetetlen szélerőművet létesíteni az országban. Az utolsók egy 2008-as tenderek nyomán épültek, és pont, mire a világ nagy részén már megújuló energiaforrásokból táplálkozik majd az energiapiac, a mi nagy szélkerekeink akkor öregszenek ki végleg a piacról – átlagos élettartamuk 25 év. Lehetett volna még arról beszélni, hogy a háztartások energiakorszerűsítésének segítése továbbra is stratégiai cél, mint ahogyan az is, hogy a tűzifa támogatást ne számolja bele a magyar állam a megújuló energiaforrások állami támogatása közé – mert hosszú távon ez visszaüt.

Én az a korosztály vagyok, akik nem voltak még a Földön, amikor a négyes reaktor felrobbant Csernobilban, de megérintett „Csernobil ajándéka”. Az, amit nem csak Pripjaty városa, hanem az egész világ megkapott. Hogy bárhogyan is próbálják elhazudni, elbarikádozni, megmásítani… az igazság mindig ott van. És utolér minket. Bármi lesz is. Különösen így van ez a természettel. Adam Smith úgy tartotta: „a gazdaság a természet nyelvén beszél az emberhez”. Ideje, hogy az ember is elkezdjen a természet nyelvén beszélni a gazdasághoz. Mert nem csak „B bolygó” nem létezik – ahogyan azt ma divatos mondani –, de második lehetőségünk sem.

Bősz Anett, a Magyar Liberális Párt országgyűlési képviselője

Feltűnt nekem Röszkén valami, ami eddig még nem. Ahogy halad velünk előre az idő, és egyre gyakoribbak a tranzitzóna-látogatásaink, úgy bomlik ki egyre több részlet a szögesdrótok között, úgy lesznek egyszerre csak ismeretlen ismerősök az ott tartózkodók, és úgy mozgatja meg egyre jobban a kreativitásomat a feladat: valahogyan emberségesebb körülményeket kellene teremteni a zóna lakóinak. A jelenlegi ötlet, hogy fákat telepítsünk a kerítések közé, megvalósíthatónak tűnik.

Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy az intézmény vezetői – lehetőségeikhez mérten – ne akarnának jól bánni a menedékkérőkkel, mert minden alkalommal jelét adják, hogy a keretrendszer, melyben mozognak, szűk ugyan, de ők azon belül megtesznek minden tőlük telhetőt, legyen szó orvosi ellátásról, étkeztetésről vagy akár szabadidős tevékenység szervezéséről. A hiba a központnál keletkezik, ezt egyhamar felszámolni aligha lehet. Sajnos a tranzitzóna a kormány számára azt szolgálja, hogy ha kellő ideig váratnak menedékkérőket ilyen körülmények közt, akkor talán megunják, és önként állnak el szándékuktól, hogy az Unióban keressenek menedéket.

Arról szeretnék most mesélni, ami bent történik, és arról, hogy talán egy új kezdeményezés javíthat egy picit az életminőségükön, már ha találunk olyan civil szervezetet, amely kész előnevelt fákat adományozni a zónának.

Többen azt mondják: nem azért vannak úton 3-4 éve, hogy most fél éve börtönben legyenek. Sok szívszorító történet van, annak a családnak a története egy közülük, amelynek feje Afganisztánban a magyar csapatok mellett teljesített szolgálatot, tolmácsként. Azért jött Magyarországra, amikor menekült, mert jó emlékeket őrzött a magyarokról. Most hat hónapja szögesdrótok közt, szemernyi természetes árnyék nélkül tartja őt a Magyar Állam, igen szerény élelmezés és orvosi ellátás mellett.

Amikor a nyár közepén Röszkén jártunk, még csak annyi tűnt fel, hogy egyre könnyebben kommunikálnak velünk ezek az emberek. Mesélnek az aggodalmaikról, egészségügyi problémáikról (hiszen azok vannak bőven – de erről majd később), vagy akár a családjuk szétszakadásáról. Olyan emberekben bíztak meg személyünkben, akiket korábban sosem láttak.

Nem elhanyagolható tény: más országokban arról szólt a fáma, hogy most olyan emberek kérik a segítségünket, akiket sosem fogunk látni, nekünk mégis cselekednünk kell. Nálunk pedig az volt az ukáz: mindenkit gyűlölni kell, aki idejön. Innen származik a tranzitzóna ötlete. Itt kell megmutatni a magyaroknak, hogy akik jöttek, szögesdrótok közé való, ápolatlan és kulturálatlan emberek, holott ez nem igaz.

 „Testről és lélekről”

Az ember nem pusztán test, amelyet etetni és elszállásolni kell, hanem lélek, gondolat, érzelmek, álmok, vágyak, tervek, aggodalom, hogy mi lesz a kicsikkel, remény, hogy minden jelenlegi rossz ellenére, a jövőben biztosítható számukra egy teljes, boldog élet. Itt tengeti életét egy menekülés közben született kislány. Nincs még két éves. Több nyelven formálja az első szavait.

Ismerünk egy menekülttáborból érkező bosnyák kislányt. Svédország valaha volt legfiatalabb minisztere lett 2014-ben. Ő az, Aida Hadžialić-nak hívják. 

De ehhez túl kellett élni. Előbb-utóbb békés zónába kellett érkezni. Olyan emberek közt felnőnie végre, ahol élt számára az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elve. Az ő mérhetetlen munkája ezek nélkül nem lett volna elég. Szeretném azt mondani, hogy ez a kislány, aki már most angol szavakat használ, megérteti magát más népek menekültjeivel is, valami hasonló sors elé néz, és talán nem is lesznek tudatos emlékei a tranzitzónából, de ehhez mindennek jól kell alakulnia körülötte. Jelenleg két útra van esélye: bebocsátást nyer hazánkba, és megkülönböztetések erdejében éli mindennapjait, vagy visszatoloncolják Afganisztánba, ahonnan évekkel ezelőtt indultak el a szülei, és ahol valószínűleg nem várja őket semmi abból, ami egykor az övék volt.

Aki itt van, jó, aki már tovább állt, rossz?

A lakók ezen felül elmondták azt is, hogy higgyük el: a kerítésen át történő határsértés rendkívül veszélyes. Azt mondják: leginkább azok nem vállalták, akik „jó emberek” – így fogalmaztak. Akik felelősséget éreztek a gyerekeik és más hozzátartozóik iránt. Emiatt kopogtattak be azon az ajtón, ahonnan egyenes út vezetett a forró konténerek és a köztük tátongó, murvával leszórt, kietlen udvar világába, ahol nehéz egészségesnek maradni. Nem kívánom letesztelni az állítást, de ezzel voltaképp azt mondják: aki becsületes akart lenni Magyarországgal szemben, az itt rekedt, a többiek talán már új életet kezdtek Nyugat-Európában.

Mentális és egyéb súlyos betegségek a kerítések közt

Júliusban beszámoltunk az agytumoros kislányról, akit hosszú idő után engedtek el Vámosszabadiba, de nem ő volt az egyedüli, aki segítségre szorul. Ő bezárva várta a halált. Menthetetlen. Az úton diagnosztizálták a betegségét.

Szakértők arról is beszéltek, hogy sok ideérkező a tranzitzónában omlott össze, mert úgy gondolta: az Európai Unió a szabadság és a szolidaritás közössége, emberségesen bánik majd velük, még ha először szegények lesznek is, és mindent elölről kell kezdeniük. (Megjegyzem, nem tudom, melyik magyar családapa tudná azt mondani egy négy éve tartó út után: még mindig vannak tartalékaik, kitartanak, nem adják föl.) Ilyen helyzetből érkeznek, felélve minden vagyonukat, amijük valaha volt, és nekivágva az ismeretlennek. A szakemberek azt mondják: ebbe az útba szinte mindent belekalkulálnak, akik nekivágnak. A fogva tartást, az akár több száz kilométeres gyaloglást, a reménytelenséget, az életveszélyt, de amikor az elme úgy hiszi: megérkezett, és ennek ellenére embertelenség fogadja őt, akkor összecsuklik.

Az egyik fiatal nő rendszeresen szenved olyan mértékű rohamoktól, amikben úgy érzi, mindenki meg akarja őt ölni, ő pedig tehetetlenül fekszik a földön, minden izma feszült állapotban – négyen szoktak neki segíteni. Egy négygyermekes anyuka arról mesél: ő epilepsziás. Időnként jönnek a rohamai, ilyenkor két hétig fekszik utána, nem tudja ellátni a gyerekeit.

Mindezek ellenére élni kell, nem csak létezni

Egy derűs, angolul alig beszélő család invitál minket a szobájukba. Épp nagytakarítás van. A kamaszok tökéletes angolsággal panaszolják – és hevesen mutogatnak a gumikesztyűben – „igen, takarítunk, és ő nem akar nekünk ajándékot adni érte” – mutatnak megvetően az édesanyjukra. Mintha csak bármelyik otthonban lennénk, ahol a házimunkára befogott gyerekek méltatlankodnak. A másik családban eközben a felnőtt nők takarítanak. Nem is tudom, hogy csinálták: egy szösz nem maradt a szőnyegeiken, miután felsöpörték. Valamiből sikeresen eszkábáltak bébinyugágyat: ez hintázik az egyik emeletes ágyon, benne egy tündéri féléves.

Az egykor jó szolgálatot tett röplabdaháló leszakadva. Sok labdát rúgtak/dobtak fel a szögesdrótokig. Ha le is szedhetnék őket, azok már rég leeresztettek. Talán ez a kép mutatja legjobban a helyzet abszurditását.

Nem a határvédelemmel van a baj

A határvédelem nagyon helyes, főképp, hogy schengeni kapuőrök lettünk. A gond ott van – és ez minden nagy intézményrendszeren meglátszik hazánkban –, hogy Orbán Viktorra nézve nem egy sikeres határőrt vagy Európát megvédő „hőst” látunk, hanem az embertelenség kormányának fejét. Azt a miniszterelnököt, aki hagyja, hogy Európa ma egy szégyenfolttal kezdődjön. A kirekesztő nacionalizmus és a félelemkeltés teremtette torzszülöttel. Ezekkel a tranzitzónákkal. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy néznek ki hotspotok, láttam már menekülttábort is. A kérdés az: kinek jutott eszébe, hogy egy alapvetően dús növényzettel rendelkező helyen olyan murvát szórjon le mindenhová, ami mellett még a gaznak sincs esélye?

Ez az, ami nem magyarázható. No meg a napi háromórás iskola, mintha falusi tanítóval üzemelne, aki maximum ha tízéves korig le tudja kötni a gyerekeket. Már ha éppen nincs akkora hőség nyáron, hogy a piciket is csak hajnalban nyomja el az álom, mert ilyenkor ők nem tudnak odaérni időben az „iskolába”. Marad helyette az elvesztegetett idő, a cseberből vederbe zuhanó családok, a túlnyomó többségében depresszióval küzdő, és érdemi pszichológiai segítséget nem kapó szülők.

És mindez miért? Azért, mert a magyaroknak sem sikerült megfelelő ellátórendszereket, intézményrendszereket teremteni. Mert most szinte bárki, aki olvassa ezt a cikket, azt mondhatná: „az én gyerekemnek sem biztosítanak megfelelő iskolát”, vagy azt: „annyit keresek, amiből éppen eltartom a családom, nagyon örülnék, ha az állam nekem is hozna napi háromszor élelmet, műanyag dobozban”. És nem tudnék vitatkozni azzal az érvvel sem, hogy elég csak felszállni egy reggeli Volán buszra, vagy egy metróra Budapesten, hogy kiderüljön: a felnőtt lakosság jelentős hányada hazánkban is depresszióval küzd.

Miért érdekelné itt pont néhány tranzitzónában rekedt ember problémája a honpolgárt? – kérdezik tőlem sokan. Egy gond van ezzel. Ha így gondoljuk: sosem tudunk emberséggel tenni a kormány embertelensége ellen.

a kép forrása: drót.eu

Mondhatnám azt: ez a kormány nem érti az emberi méltóság fontosságát. Orbán Viktor, kormánya és annak helyi helytartói azonban számos esetben bizonyították már, hogy álláspontjuk szerint, az egyes társadalmi csoportok „védelme” kizárólag más csoportok kirekesztésének árán valósulhat meg. Ismerjük azt a történelmi kort, amelyben ez a gondolat fogant. A nyugati szövetségi rendszer nem kért belőle, és garanciákat teremtett arra, hogy az európai társadalomszervezésbe soha nem tér vissza ez a szemlélet.

Számos alkalommal bizonyosodott be, hogy a pedagógusok, óvodapedagógusok, ápolók, orvosok nem számítanak. Nem számítanak a szülők, a szülőnők, a megszületett gyermekek, a fogyatékossággal élők, azok, akik nem házasságban élnek, azok, akik egyedül nevelnek gyermeket, de azok sem, akik nem a Fidesz felé húznak a választásokon. (Így kell demokrácia helyett két és félmillió rendszer-kedvezményezett szavazatából bebiztosítani a hosszú távú, vastag parlamenti többséget – de ez egy másik írás témája.)

A kórkép általános: a NER-ben nem érték az ember. Nem érték a teljesítmény. A család és egyéb, gyakorta hangoztatott frázisok pusztán jelszavak szintjén fontosak a kormány és kiszolgálói számára. Orbánék néhány dolgot emeltek minden fölé. Az általuk legritkább esetben követett keresztényi értékrendet. A problémák megoldása helyett, a tények elferdítését, és a szókimondók megfélemlítését. A folytonos moralizálást, miközben tudjuk, hogy az OLAF-jelentés alapján a legtöbb EU-s pénz hazánkban tűnt el céltalanul, és úgy, hogy szinte minden ügyben bebizonyosodik: olyan emberek vertek a társadalom gyerekeinek nyakába kötelező erkölcstant, akik hírből hallottak csak a valódi erkölcsösségről. Olyan emberek próbálnak idén ősszel morális alapokra helyezni kampányt, ahol már nagyon rég megbomlott a rendszerszintű moralitás.

Ha a kórházainkra nézünk, már csak morális alapon is kötelesség volna tenni azonnal azért, hogy az orvosoknak, ápolóknak ne kelljen penészes, hiányos vakolatú szobákban nyugovóra hajtani a fejüket, amikor az ügyeletben lehetőség van egy kis megpihenésre. De nem számítanak. Azok a szakmák nem számítanak, ahol a hivatástudat a méltatlan körülmények közt is viszi előre az embert. Viszi, mert erre esküdött fel. Viszi, mert így álmodta meg önmagát. Fogni a haldokló kezét, megküzdeni az utolsó ampulláért, ha elfogyott a készlet, tartani a legapróbbak fejét és a lelket a családban, hogy láttak ők már sokkal kisebb babát is, aki ma élsportoló.

Ez nem folytatható vég nélkül. Az oktatás, a szociális ellátórendszerek és az egészségügy olyan rendszerek, hogy az ott szolgálatot teljesítők azt is vállalják, hogy rosszabbul élnek, mint a magánszektorban dolgozók. De az, hogy bizonyos kórházakban gyakorlatilag hajléktalanszállókhoz hasonló hálóhely és hó végére bizonyosan elfogyó jövedelem legyen a fizetség azért, hogy még tartják a vállukon az összeomlóban lévő egészségügyet, méltatlan és elkeserítő.

A nürnbergi pereket megelőzően komoly fejtörést okozott, hogy hogyan kell eljárni a nemzetközi bíróságnak abban az esetben, ha egy állam nem az ellenséges hatalom katonáival, hanem saját polgáraival szemben követ el erőszakot. Elég megnézni, mi történt 2017 októberében. Egy férfi vért hányt, a fájdalomtól ordítva, a sürgősségi osztályon halt meg. Csak a takarítót küldték oda. Ha feltakarítják, úgy már minden bizonnyal nem zavar senkit, hogy egy ember testnedvei a földön voltak. És az sem, hogy más is járhatott volna így. Tudom: menthetetlen volt. Kórházi közlemény van róla. Ez rendkívül szomorú, és ilyenkor csak azt tudjuk mondani a családnak – ha már közünk lett ehhez az egészhez –, hogy osztozunk a gyászukban, és legyenek erősek. De itt menthetetlen volt ezen az apán kívül valami más is. Az ő méltósága. És mindenkié, aki akkor vagy bármikor máskor ennek a sürgősségi osztálynak a várójában tartózkodott. Köztük a férfi lányáé, aki végignézte az apja szenvedéseit, és fogadta a takarítónő utasításait, hová dobhatja ki a vért, amivel négy zacskó telt meg.

Nem az a kérdés, hogy valaki, aki vért hány, menthető-e. Ez a család fájdalmát szaporítja. Nem tudjuk eldönteni, és nekem nem is tisztem. Itt, egy budapesti kórházban, senkit sem érdekelt egy fájdalomtól ordító, halál előtt álló ember. Nem volt egy ember abban a kórházban, aki injekcióval érkezett volna hozzá – csillapítandó a fájdalmát –, lefektette volna egy hordágyra, és elvitette volna egy olyan szobába, ahol feltehetően ugyanúgy érte volna a halál. Ez nem szakmai kérdés. Etikai kérdés. Azt gondolom, ha a vasfüggönyön túli világban történik ez, még jogi értelemben is bűnnek minősülne, amit ez ellen az ember ellen elkövettek. Itthon marad a keserűség, és a biztos tudat, hogy az utolsó óráit emberhez méltatlan körülmények közt végigszenvedő ellen minimum morális értelemben bűnt követtek el. Az veszett el, amiről a gyógyítás végső soron szól. Az emberiesség.

Olyan gyönyörűen le lehet fényképezni azokat a felújított vidéki kórházakat, meg azokat a „családbarát szülészeteket”, a „családok évében”, de mire megyünk vele? A véres valóság – és a fenti esetben ez valóban a véres valóság volt – az, hogy ebben az országban egységnyi idő alatt többen halnak meg kórházi fertőzésben, mint közúti balesetben. No meg az: a szülőnőtől kezdve, a koraszülött babán át, a hosszú sorokban várakozó daganatos betegekig mindenki, aki csak találkozik a magyar egészségüggyel, rémítő történeteket hoz el onnan. A szóbeli erőszaktól kezdve, a nemtörődömségen át, a „családi programig”, amely arról szól, hogy a kórházban fertőzést kapott apjukat saját kezűleg menthessék meg, és fertőtlenítsék ki a kórtermet, mert az intézmény nem volt erre képes, és így a könyökműtétre érkezett, életerős, ötgyermekes férfi kis híján hullazsákban távozott a helyszínről.

Ez a kormány sokszor használja a „haza” és a „nemzet” kifejezéseket. De az igazság mégiscsak ott áll egy társadalmi adakozásból felújított turistaház oldalában állított emléktáblán: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Kérdés, hogy az a kormány, amelynek intézkedései és tétlenkedései idáig, az embertelen bánásmódig és a tömeges idő előtti elhalálozásig vezettek, vajon hol határozza meg a saját hazáját. Mert hogy gyáva népnek nincs hazája, ezt tudjuk. De hol a hazája valakiknek, akik gyávává tettek egy társadalmat, és elhitették széles tömegekkel, hogy amikor a másik a halála előtt ordít a fájdalomtól, és vérbe fagyva hal meg egy kórházi folyosón, akkor még csak fel sem kell kapni a fejünket?

Mert hogy pénz van. Szuperkórházra, felújításra, ahol a helyi jelölt szeretne fürödni a nemzeti szalag átvágásakor a népszerűségben. Kérdés, hogy szándék mire van. Emberségre és a méltóság helyreállítására aligha.

Tisztelt Államtitkár Úr!

Ha Magyarországon egy kereskedelmi üzletlánc - még ha jellemzően kelet-európai módon, tehát szánalmasan gagyi színvonalon is - fürdőruhás nőkkel kívánja eladni termékeit, a honi közélet erkölcscsőszeinek barométere menten kiakad, mint például a CBA legutóbbi reklámja miatt. Bezzeg arra, hogy a kormány családpolitikája a nők társadalmi szerepét a szülésre redukálja, csak néma közöny és üres hallgatás a válasz, a kiváltságos kevesek pedig alázatos némasággal állnak sorba babaváró hitelért.

„A szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának"- szólt Virág elvtárs Gogolák elvtársnőre Bacsó Péter örök érvényű Tanú c. filmjében annak kurtának vélt szoknyája miatt. Ezzel az államszocialista rendszer prüdériáját hűen tükröző filmes jelenettel tökéletesen leírhatjuk a Kádár-rendszer kései kisöccsének, az Orbán-rendszernek a világlátását is. A kóla maradjon meg a léha imperialista fiatalok bűnös bódító italának, a homoszexuálisok szégyelljék össze magukat puszta létezésük miatt - azt is lehetőleg csak otthon, a négy fal között. Meztelenkedést nem tűrünk meg a tévében, inkább tessék szépen nekilátni a gyermekgyártásnak, hiszen már a Ratkó-korszak óta megtanulhattuk volna: „lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség!".

Ez a rendszer úgy tekint a magyar asszonyokra, mint egy egykori gondos falusi TSZ agronómus a tenyészkocákra: a harmadik kisfröccs után, párás tekintettel simogatva az anyaállatok hátát vágyakozik a bőséges számú fialásra. Bár a kormány a természetes népességfogyás és a kivándorlás miatt is egyre apadó lakosságszám mellett sem tud polgárainak élhető életet, elfogadható szintű közszolgáltatásokat nyújtani, mégis érthetetlen módon a népesség gyarapítására törekedne. Beteg gondolkodásmód ez, amely a megszülető gyermekek számának exponenciális növekedését tekinti sikeressége fokmérőjének. Mintha a gyermekvállalás nem egy férfi és egy nő: az édesapa és az édesanya legszemélyesebb magánügye hanem közügy volna, minta az állampolgárok mennyisége előrébb való volna az állampolgárok által élt élet minőségénél, mintha az egyén jóléte és boldogulása szempontjából az égvilágon bármi jelentősége volna annak, hogy mennyi magyar gyerek születik.

A kormány eszményképe az „élethosszig tartó tanulás" mintájára az „élethosszig tartó szülés" állapotában létező, szigorúan heteroszexuális és monogám párkapcsolatban, törvényes házasságban élő fehér és keresztény nagybetűs Magyar Asszony, aki teljesíti a nemzet nagypapája, Kövér doktor által közzétett terv szerinti elvárt darabszámot a gyermekek és az unokák tekintetében; a gyermekágyban töltött időszakokon kívül állig begombolt blúzban jár vasárnapi misére, és kellőképpen felháborodik azon, hogy bájos fiatal lányok bikiniben mernek strandra menni, horribile dictu: reklámban is szerepelnek ebben a szexista öltözékben - pedig hordhatnának kötelező jelleggel teljes testfelületet elfedő ruházatot is, mint például Iránban és Szaúd-Arábiában, és más olyan iszlám országokban, amelyeket még nem fertőzött meg a hanyatló nyugat dekadens szabadossága.

Ténykérdés, hogy Magyarország a nők egyenjogúsága terén is fájdalmasan el van maradva a szabad nyugati világtól. Ez azonban a legkevésbé sem a bájaikat fürdőruhába bújva önként reklámokban mutogató csinos lányok miatt van így. A valódi ok az, hogy ma egy azonos munkakörben dolgozó férfi és nő közül utóbbi ugyanazért a munkáért jellemzően alacsonyabb bért kap. Oka az is, hogy a kormány szótlanul tűri a nők ellen elkövetett családon belüli erőszakot, hiszen mai napig nem volt hajlandó ratifikálni a nők elleni erőszakkal szembeni fellépést állami feladatként deklaráló isztambuli nyilatkozatot. Legfőbb oka pedig az, hogy az Orbán-rendszer népességnövekedésből szőtt delíriumos álmokat építő vezetői a társadalom nőtagjait vágyakkal, álmokkal, érzésekkel teli, szabad akarattal rendelkező állampolgárokból tenyésztési célból tartott anyanyulak szintjére degradálják családpolitikájuk révén.

Chladek Tibor