Ha elfáradtál, állj meg egy kicsit, és várd meg, míg a lelked utolér – szól az észak-amerikai indián törzsek által az utókorra hagyott bölcselet. A hétköznapok taposómalmában megfáradó polgárok, ha a megélhetésért folytatott mindennapi küzdelem közepette megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy megálljanak, és szétnézzenek mi zajlik körülöttük a közéletben, olyan döbbenettel meredhetnek a magyarországi közállapotokra, mint a távoli rokon gyermekét csak sátoros ünnepen látó másodnagynéni vagy harmadunokanővér, aki az elmaradhatatlan nyálas csóközön után tenyerét összecsapva hüledezik a zavarában egyik lábáról másikra álló kis emberpalántához hasonlóan zavarodott szülőhöz szólva: „juj de nagyot nőtt ez a kis cukorfalat!”
A szülő ilyenkor mi mást tehet, mint mesterkélt mosollyal egyetértőleg bólogat, s miközben fejben rögtönzött genealógiai kutatásokat végezve azt próbálja eszébe idézni, hogy a két éve karácsonyra jobb híján odaadott, már akkor is avas bonbont most kedves ajándékként visszaadó Hilda néni vagy Guszti bácsi kinek a kije a családban, egyúttal megállapítja, hogy a másod- vagy harmadfokú rokon nyilvánvalóan teljesen agyalágyult vagy legalábbis erősödő demenciában szenved, hiszen dehogy nőtt nagyot a gyerek, pont ekkora volt tegnap is, meg tegnap előtt, meg múlt héten is, amikor májkrémet kent a macska hátára vagy visszaböfögte az új ünnepi selyemingjére a spenótot.
A szülő, aki nap mint nap figyelemmel kíséri gyermeke növekedését, kevésbé látja megdöbbentőnek a gyors testi és attól jellemzően lassúbb ütemű szellemi fejlődést, mint az utóddal ritkábban találkozó távoli rokon.
Pontosan így vagyunk Orbán Viktor miniszterelnök édesgyermekével, a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, a kis NER-rel is: azok akik nap mint nap követik a nyomtatott és az elektronikus sajtóban az eseményeket, már szinte meg sem lepődnek az egyre szélsőségesebbé váló kormánypártok politikusainak újabb és újabb megdöbbentő és uszító kijelentésein, az összeomlás szélén álló egészségügyön, a milliók életét megnyomorító mélyszegénységen, a tranzitzónában éheztetett menekültek sorsán, a közpénzekből leplezetlenül gazdagodó Mészáros Lőrinc vagy éppen Tiborcz István és a többi NER-közeli oligarcha egyre gyarapodó milliárdjain.
Akik viszont csak ritkábban tájékozódnak közéleti kérdésekben, nyilván azoknak is átütötte az ingerküszöbét az elmúlt napok-hetek két jelentős eseménye: a sokak gyanúja szerint kormányközeli anyagi forrásokból felpumpált Mi Hazánk Mozgalom által a betiltott Magyar Gárda szellemiségének felvállalásával egy új, nyíltan rasszista félkatonai erőszakszervezet megalapítása, ezzel párhuzamosan pedig az uszító cigányellenesség felerősödése, valamint a Magyar Országgyűlés elnökének, Kövér Lászlónak azon eszmefuttatása, amelyben egyenlőségjelet tett a homoszexuálisok és a pedofilok közé. Ezen hírek kapcsán még a napi eseményekkel nem foglalkozó átlagpolgár is döbbenten csapja össze kezeit: hát hol élünk mi? Hát mivé lett az országunk?
Nehezen elképzelhető, hogy a NER működtetőinek hallgatólagos beleegyezése, sőt mi több jelentős anyagi támogatása nélkül fejti ki Toroczkai László szélsőjobboldali pártja a közéletet mérgező intenzív tevékenységét. Végeredményben a külsőségeken kívül nincs is nagy különbség a kormánypártok és a Mi Hazánk Mozgalom ideológiája között – ne feledjük el, hogy a kormányközeli média által a miniszterelnök zseniális ötletének és a migránsoktól fenyegetett nemzet megmentésének szimbólumaként a köztudatba emelt déli határkerítés eredetileg az ásotthalmi polgármester Torockai Lászlónak az ötlete volt – az Európai Néppártból való, önkéntes távozásnak álcázott kiakolbólítása óta ma már nyíltan az európai szélsőjobboldali és fasiszta politikusok és pártok barátságát és kegyeit kereső Orbán Viktor hívei pedig nyilván elégedetten csettintenek magukban egyetértőleg a Mi Hazánk Mozgalom politikusainak egy-egy szaftos cigányozós vagy zsidózós megnyilatkozása után. S bár a kormánypárti politikusok jobban kedvelik a jól szabott Armani öltönyöket és a méregdrága Gucci táskákat a khakiszín terepruhánál és a katonai bakancsoknál, azért számos intézkedésnél, így példának okáért a falusi CSOK indokolásánál – tudniillik hogy annak a magyarországi roma közösség jelentős részét eleve kizáró szigorú szabályrendszerét bevallottan azért alkotta a kormány, hogy azt csak „becsületes magyar családok” vehessék igénybe – világosan látszódik, mennyire hasonlóan áll a cigánysághoz a kormányzó és az ellenzékben lévő szélsőjobboldal. Ha nem így lenne, ha végső soron nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének értékeit, érdekeit és céljait szolgálná a Mi Hazánk Mozgalom és az általa létrehozott félkatonai szervezet, aligha kaphattak volna engedélyt arra, hogy május 21-én Törökszentmiklóson összejövetelük révén erődemonstrációt tarthassanak az ott élő roma közösség megfélemlítése céljából – teret engedve ezáltal országszerte a rasszizmus és a cigányellenesség újbóli megerősödésének.
Kövér László nyilatkozata tökéletes példája annak, hogy mára mennyire elmosódtak a kormánypárti és az ellenzéki szélsőjobboldal közötti határvonalak, hiszen a házelnöknek a melegek egyenjogúságáról alkotott gondolatait a Mi Hazánk Mozgalom bármely prominens politikusa is mondhatta volna – a következő idézet azonban nem Toroczkai Lászlótól vagy Dúró Dórától, hanem a Magyar Országgyűlés fideszes elnökétől származik: „egy normális heteroszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak”. A gyermeket örökbefogadni akaró azonos nemű párokról pedig így vélekedett: „erkölcsi értelemben, semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki ezt követeli. Mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze”.
Anyai nagyapám elmondása szerint gyermekkorának egyik megrázó élménye volt, amikor a harmincas évek végén – amikor a maihoz kísértetiesen hasonló jelszavak kíséretében építették a keresztény és nemzeti hazát – a kötelező hittanórákat megelőzően, még a katolikus hitoktató megérkezése előtt lépett be a tanterembe a nyilas érzelmű pedellus, más néven iskolaszolga, s így kiáltotta el magát: „zsidók, kifelé!”. Kövér László és Toroczkai László eszmevilága az én szememben a nagyapám történetében szereplő pedellus cizelláltnak nem éppen nevezhető, gyűlölettel teli szellemét jeleníti meg napjainkban. Igaz, a zsidók helyett most egyelőre az LMBTQ-közösség tagjait és a magyarországi romákat dobnák ki a nemzet tanterméből a pedellus-politikusok, de aggodalomra semmi ok, előbb-utóbb mindenki sorra kerül aki az ő felfogásuk szerint nem eléggé „nemzeti”, „keresztény” és „magyar”, hiszen a „kifelé” szó elé bármely vallási, etnikai, vagy szexuális kisebbség gyűjtőneve szabadon beilleszthető.
Gyűlölettől fröcsögő nyilatkozatok és a földön ütemesen egyszerre dobbanó bakancsok háttérzajával fülünkben teljes biztonsággal kijelenthetjük: egy pedellusországban élünk, ami olyan messze van már a polgári demokrácia eszményeitől, mint az egyszeri súlyos szívbeteg életmentő műtétjének időpontja a kórházi várólistán.
Chladek Tibor