Sokan úgy gondolják, Slobodan Milošević akkor bukta el a hatalmát, amikor Joe (valós nevén Ljubisav Đokić) beindította a markológép motorját, és a belgrádi közmédia székháza felé fordult vele. Mindez 2000. október ötödikén történt, nem sokkal a jugoszláv elnökválasztás után. Két nappal később Milošević bejelentette választási vereségét, egyben saját politikai visszavonulását. Győzött az egyesült ellenzék, és a rendszerváltás egy évtized – háborúzással súlyosbított – késéssel végül Jugoszláviában is elkezdődhetett.

Az aznap egy építkezésen dolgozó Joe és markológépe valahogy a tömeggel kerültek a rezsim szimbólumának tartott székházhoz, ahol a jugoszláv közmédia működött. Aznap az ország minden részéből buszokkal érkeztek a tüntetők, százezernél is többen, mert úgy érezték, Miloševićék elcsalták az elnökválasztás első fordulóját. A hivatalos eredmények szerint is az ellenzék jelöltje, Vojislav Koštunica győzött, de nem szerzett abszolút többséget, így második fordulót kellett volna tartani. Később, az újraszámolt és módosított, immár hivatalos végeredmény Koštunica 50% feletti győzelmét mutatta ki már az első körben.

A két számlálás közötti különbség abból adódott, hogy az érvényes szavazatok száma 133 ezerrel csökkent. Az érvénytelenített szavazatok túlnyomó részén Milošević neve volt beikszelve. Ezen a választáson ugyanis minden szavazóhelyiségben ott voltak az ellenzék megfigyelői és számláló biztosai, akik rengeteg visszaélést láttak és dokumentáltak.

Milošević akkor már 11 éve vezette a tagállamok többé-kevésbé polgárháborús kiválása miatt egyre kisebb Jugoszláviát. (Ebből az időből származik a vicc: Jugoszlávia olyan, mint a Nokia – minden évben új modell, és egyre kisebb.) A valaha a jugoszláv szocialista állampártból érkező Milošević addigra már minden ideológiai hátterét maga mögött hagyta, retorikáját leginkább a nacionalista és a populista jelzők írják le, hatalomgyakorlása pedig egyre autokratikusabbá vált. A kilencvenes évek végére nagyjából beszántotta az ellenzéki médiát - ha máshogy nem ment, olyan büntetésekkel, amit az ellenzéki médiumok nem tudtak kifizetni. Az ellenzéket a rendőrség vegzálta rendszeresen. Még a politikai merénylet fogalma sem volt ismeretlen, Ivan Stambolićot elrabolták és egy erdőben gyilkolták meg, Vuk Draškovićot pedig megrendezett autóbalesetben akarták megölni – mindketten Milošević potenciális kihívói lehettek volna. A Milošević bukása utáni vizsgálatok mindkét esetben bebizonyították az állambiztonsági erők szerepét.

A gazdaság romokban állt az akkor már évek óta tartó embargó miatt, a középosztály elkeserítően elszegényedett, a munkanélküliek aránya 30 százalék felett volt, ráadásul az alkalmazottak nagy része is amolyan lepusztult, állami vagy „közösségi” tulajdonú vállalatokban dolgozott, illetve legfeljebb dolgozgatott. Sokat mondó, hogy Milošević részben azért hozta előre néhány hónappal az elnökválasztást, mert a téli hónapokra nem volt biztosítva a városok fűtése. Ugyanakkor a ratni profiterek, azaz a háborús hiánygazdaságon meggazdagodott, Milošević-közeli oligarchák igazi arany vécékefés jólétben éltek.

Ne felejtsük azt sem, alig egy éve ért véget a NATO három hónapos légicsapása, aminek következtében Milošević kapitulált, kivonta csapatait Koszovóból, a gyakorlatban ezzel elfogadta az egykori tartomány önállóságát. Kezdetben a „NATO-agresszió” még erősítette Milošević belpolitikai helyzetét, hiszen az ostromlott vár kapitányának népszerűsége mindig emelkedik. Aztán ahogy az 1995-ös boszniai majd a horvátországi szerb menekültek mellé csatlakoztak az 1999-es koszovói szerb menekültek konvojai, a szó szerint látványos vereség már ellene dolgozott.

A politikai színtéren abban az időben Milošević pártjával, az SPS-szel szemben tucatnyi kisebb párt sorakozott fel. Ideológiájukban széles volt a skála, a neoliberális G17-től a Szociáldemokrata Pártig, a Vajdasági Magyar Szövetségtől a populista-monarchista SPO-ig. Egyes pártok osztódással szaporodtak, egy-egy háttérbe szorított vezető vagy frakció önállósult, a személyi ellentétek miatt gyakran még a hasonló világnézetű pártok között is lehetetlenné vált az együttműködés. A pártok mögött álló támogatók, szavazók azonban egy dologban egyetértettek: Miloševićnek, és főleg az általa létrehozott rezsimnek mennie kell.

Ezen a ponton muszáj megemlékeznünk még egy tényezőről, a nyugati államok kihátrálásáról Milošević mögül. 1995-ben Milošević még teljes jogú tárgyaló fél volt a boszniai polgárháborút lezáró békeszerződés aláírásakor. Néhány év alatt Milošević megítélése gyökeresen megváltozott, gyakorlatilag nem maradt támogatója – persze Oroszország kivételével. Milošević felesége, gyermekei és egyes oligarchái (köztük Bogoljub Karić, akinek nevéhez egyebek mellett a jugoszláv mobiltelefónia kiépítése majd lerablása fűződik) ma is Moszkvában élnek, amolyan politikai menekültként.

A Nyugat, elsősorban az USA, egy egyetemisták által alapított formációban, az Otpor! (Ellenállás!) nevű mozgalomban látott fantáziát. A bátor és kreatív civilek elemezték a két-három évvel korábbi, akkor még erőtlen tüntetések hibáit, feltalálták és/vagy tökélyre fejlesztették az erőszakmentes ellenállás formáit. Tipikus példa a diktátor kikacagása: Milošević születésnapjára például bulit rendeztek, és a résztvevők „ajándékokat” hozhattak. Rabruha, bilincs, egyirányú repülőjegy Hágába, ahol a Nemzetközi Törvényszék  székhelye található), Orwell-regények, vörös csillag alakú szülinapi torta és persze rengeteg „jó kívánság.” De az egyszerűen rajzolható Otpor! ököl szimbólum és a Gotov je! (szabad fordításban kb „Miloševićnek vége”) felirat végtelen helyre történő kistencilezése is erősítette az ellenállás morálját, hogy a rezsim legyőzhető.

Ami a politikai alkukat illeti, az Otpor! katalizátorként működött az ellenzéki pártok közös platformra terelésében. Az elnökválasztás előtt a saját elfogadottságát, támogatottságát felhasználva aktivitásával szinte belekényszerítette a pártokat az összefogásba. Aki kimaradt, lemaradt: az akkori Milošević-ellenzék egyik legerősebb pártja, az SPO jelöltje nem fogadta el a közös platformot, önállóan indult, de durva vereséget szenvedett, 3% alatti eredményt ért csak el. A következő választáson az SPO gyakorlatilag lekerült a térképről.

A szedett-vedettnek tűnő ellenzéki összefogás, a DOS (Demokratska Opozicija Srbije, Szerbia Demokrata Ellenzéke) elnökjelöltjévé a nacionalisták által sem elfogadhatatlan, bár korábban ismeretlen Vojislav Koštunicát tették, ugyanakkor összefogtak a szakszervezetekkel is. Milošević rendszere az első csapást akkor szenvedte el, amikor az ország energiaellátásában kulcsfontosságú Kolubara bánya és erőmű komplexum sztrájkba lépett. A belügyminisztérium lőparancsot adott ki a rendvédelmi szerveknek, hogy a 7000 sztrájkoló munkást visszatereljék a munkahelyükre – de a rendőrök és a katonák megtagadták a parancsot.

A választások elcsalása és a politikai helyzet tarthatatlansága felett érzett harag kulminálódott 2000. október 5-én, amikor Joe markológépe mögött több százezer ember indult a közmédia székháza és a parlament épülete ellen. A rendőrök és a katonák nem akadályozták meg a történéseket, gyakorlatilag átálltak a tüntetők oldalára. Október 7-én beiktatták elnöknek Koštunicát, majd rövid időn belül előrehozott parlamenti választást tartottak, ahol az egyesült ellenzék simán kétharmados többséget szerzett, a miniszterelnök pedig Zoran Djindjić lett.

A DOS-ból ugyan menet közben kivált egy-két kisebb formáció, illetve Koštunica pártja is, de a koalíció lényegében 2003 tavaszáig egyben maradt, és elképesztő iramban, a nyugat anyagi és politikai támogatása mellett láthatott neki a reformoknak. A Djindjić elleni 2003-as merénylet, illetve az azt követő időszak aztán új időket hoztak a szerb belpolitikában, de Milošević már nem tért vissza. 2001 tavaszán kiadták a háborús bűnöket vizsgáló Hágai Nemzetközi Törvényszéknek, ahol öt évvel később zárkájában hunyt el.

Szekeres István
a szerző  brüsszeli Centre for European Progression intézet igazgatója

Képlista:

001 – 2000. október 5. a belgrádi parlament előtti téren

002 – Az Otpor! tüntetői egy korábbi,  Milošević ellenes megmozduláson

003 – Milošević Hágában (AP Photo/ POOL/Peter Dejong)

004 – Joe és a markológép