A miniszterelnök idén elmondott évértékelőjének mind külső körülményeiből, mind tartalmi állításaiból és a megfogalmazott víziókból egyaránt levonhatjuk a konzekvenciát: Orbán Viktor végképp elveszítette a kapcsolatot a valósággal, maradék híveivel egyetemben sajátos álomvilágban él, ami köszönőviszonyban sincsen az állampolgárok többsége által megélt hétköznapokkal.

Orbán Viktor huszonegyedik évértékelője több szempontból is történelminek volt mondható – ezek közül a legjelentősebb az, hogy egyetlen hasonló alkalomra sem került sor még fekete lepellel takart kordonok mögött. A vasárnapi rendezvényt szervezők biztosra mentek: a letakart kordonok mögé még egy seregnyi autóbuszt is állítottak szépen libasorban, hogy senki és semmi ne zavarja meg a Nemzeti Együttműködés Rendszere vezérének és hardcore híveinek kedélyes szeánszát, hogy a szép szavakra váró gyülekezeti tagok csendes áhítattal hallgathassák meg a NER főpapjának szavait. Igaz, a jelenlévő fanatikusok és a tévé előtt gubbasztó hívők nem fekete leplek, hanem narancsszín-ködön keresztül látják a világot, de a végeredmény ugyanaz: a higgadt és derűs távolságtartás a valóságtól; erős és határozott üzenet minden gúnyolódónak és kételkedőnek: a tények nem zavarhatják meg a rendszerben és főpapjában bízóknak vallásos buzgalommal felérő látásmódját. 

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, / akit oly hőn szerettünk / egy Valóság nevű nagybátyám / sajnos már nincsen velünk” - írta a néhai Cseh Tamás: Valóság nagybátyám című dalában. 

Az évértékelőt testközelből hallgatók között ott volt a kormánypárt (bár írhatnánk akár pártállamot vagy állampártot is) krémje, a NER elitje. A főpaptól lelkes bólogatásokért stallumot kapó politikusok hada, a közpénzből milliárdokkal kitömött oligarchák sora, a Luis Vuitton táskák, ibizai nyaralások és nyolcvan éven túli édesanyák nevére íratott cégeken keresztül lízingelt BMW-k népe, akik csak annyiban különböznek a rendszerváltás előtti államszocialista elittől, hogy már nem kanállal eszik a rántott húst, többé-kevésbé tudnak helyesen igét ragozni, ráadásul még az egykori Antall-kormányt is überelő módon feleségeik és szeretőik már borotválják a hónaljukat – a történelmi fejlődés tagadhatatlan. Mindettől függetlenül a művelt nyugat, az euroatlanti civilizáció szerencsésebb történelmi fejlődéssel bíró országaiban élő tanult polgárok szemében még épp oly' könnyfakasztó módon megmosolyogtatóak és szánalomra méltóak, mint egy egykori nyolc általánost és pártfőiskolát (közismertebb nevén „foxi-maxit”) végzett kazincbarcikai helyettes párttitkár (ezt egyébiránt ők is érzik, ezért is utálják ennyire „Brüsszelt” - értsd a művelt nyugatot - és „Soros Györgyöt” - értsd a tanult és önerőből eredményes világpolgárokat - mert világosan tudják, hogy intelligenciában sosem fogják tudni még csak megközelíteni sem ezt a szintet).

Ott volt tehát a krém, az elit – de Valóság nevű nagybátyánkat hiába is kerestük volna akár a hallgatóság soraiban, akár a főpap szavaiban.

Pedig ebben az országban sok milliónyi embert minden hajnalon könnyes szemmel arcon csókolja a szomorú valóság – csak éppen a valósággal találkozó polgárok sosem kaphatnak belépőt a Várkert-bazárba.

„Ezernyi fajta népbetegég, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már”. József Attila: Hazám című versének sorai akár napjainkban is íródhattak volna.

Ma Magyarországon ötvenezer kisgyermeknek az óvodai és iskolai étkeztetésen kívül egyetlen falat élelem sem jut otthonában. Ezen felül közel kétszázezer veszélyeztetettként regisztrált gyermek él az országban, aki nem tud megfelelő mennyiségű táplálékhoz jutni. A Várkert-bazárban önfeledten mosolygók lelkes tapsvihara sem fogja elnyomni egy idő után a korgó gyermekgyomrok és éhezéstől kisírt gyermekszemek láttán feljajduló szülők fájdalmas hangját. 

S akkor még nem beszéltünk mindazokról, akik saját otthonunkban fagytak meg tüzelőanyag híján, nem említettünk szót arról, hogy a hajléktalanság összetett problémáját a hajléktalanok kriminalizációjával véli megoldani a hatalom, és arra sem tértünk ki, hogy csak a tavalyi évben több tízezerre volt tehető a kilakoltatások száma.

Biztosan sokunk ismeri a viccet, miszerint két koma találkozik a vidéki kocsmában. „Te mivel foglalkozol manapság?”- kérdi az egyik. „Jegesmedvékre vadászom” - válaszol a másik. „Te bolond, hát itt az Alföldön egyetlen jegesmedve sincs!” - horkan fel az előző, mire komája válasza: „No, látod milyen jól megy?”

Így félnek pontosan a nagy magyar ugaron, a „migránstól”, az asszonyaikat megbecsteleníteni akaró, szokásainkat és hagyományainkat elpusztítani kívánó képzelt ellenségtől rettegők, akiktől a viccbéli hatékonysággal védi meg nemzetét a NER határkerítéseket és szögesdrótokat emelő főpapja – miközben gyermekek százezrei éheznek, szülők milliói rabszolgamunkára kényszerítve vasárnapot, sőt karácsonyt vagy húsvétot sem ismerve robotolnak az éhbérért, az egész életüket végigdolgozó nyugdíjasok közül pedig rengetegen koplalhatnak egy hétvégén át, mert a napra pontosan, gondosan beosztott nyugdíjra három napot várni kell a valami idióta bürokrata NER-kegyenc dilettáns hibája miatt csúszó nyugdíj-átutalás miatt.

Akkora a tátongó szakadék a társadalom által megtapasztalt keserű valóság, valamint a NER főpapjának és híveinek szemlélete között, hogy abba csak beleszédülni lehet.

A napról-napra növő szociális feszültség azonban szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli a jelen rendszer működtetőit, hiszen a miniszterelnök hétpontos családvédelmi akcióterve is arról szól, hogy ő a mai társadalmi viszonyoktól függetlenül, azok jobbításának szándéka nélkül még több magyar gyermeket szeretne.

Magyar égre magyar ufót, magyar bölcsőbe magyar gyermeket! Mivel a kormányzat a már megszületett és nehéz sorban élő sok tízezernyi magyar állampolgárságú gyermeknek és szüleiknek sem tud reményt és jövőt adni - hiszen ahol kenyér sincs az asztalon, mit számít a jövedelemből jóvá írható SZJA csökkentése vagy a sokmilliós családi autó megvásárlásához nyújtott támogatás? - így kételkedés nélkül kijelenthetjük: amikor a NER-főpapja a magyarokról, a nemzetről beszél, valójában kizárólag azokra gondol, akik saját rendszerének támogatói és akik a rendszer kegyelméből rendezett anyagi körülmények között élnek.

Mindezt végiggondolva felsejlik előttünk egy korábbi politikus képe: Tisza Istváné, akinek szomorú örökségét fájdalmasan másolja társadalompolitikája révén a mai miniszterelnök. Tisza István volt az, aki az úri Magyarországnak, az arisztokrácia és a dzsentri-réteg vezető szerepének megfelelő társadalmat igyekezett formálni, ha céljai miatt szükséges volt, leverte a parlamenti obstrukciót, ha kellett csendőrökkel veretett szét ellenzéki tüntetést.

Ne feledjük sosem, Tisza István politikája harcos ellenzőjének, Ady Endrének ma még a legkisebb magyarországi faluban is utca viseli a nevét, úgy megőrizte szívében a nemzet emlékezete, miközben a néhai miniszterelnök által privilegizált társadalmi osztályok réges-régen eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Ady pontosan tudta, hogy nincs két Magyarország, nem fenntartható külön az urak és a nép világa.

Napjainkban – épp úgy mint Tisza és Ady szembenállásának idején – egyre mélyül a társadalmi szakadék a két Magyarország között. Őszintén hiszem, hogy napjainkban is aktuális – sőt egyre aktuálisabb – Adynak „Rohanunk a forradalomba” című verse, amelyet Garami Ernő szociáldemokrata politikusnak, a Népszava egykori főszerkesztőjének ajánlott, ezt bizonyítandó íme egy részlet belőle:

„Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyenként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja
Ez a világnak nem közösse.

(…)

Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós uccáin
S falvak csendjén dühök remegnek".

Ma épp úgy, mint 1918-hoz közeledve, Tisza István idején, a számtalan társadalmi feszültséget egyre csak szítja az ország vezetése, miközben híveivel együtt boldogan várja a magyar UFÓ-kat a magyar égre, közben pedig visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül - épp úgy, mint egy évszázaddal ezelőtt - rohanunk a forradalomba.

Chladek Tibor