A demokratikus ellenzék pártjai egyre növekvő romantikával tekintenek a Jobbik Magyarországért Mozgalomra. Ellenzéki politikusok megnyilatkozásai alapján egyre többen tartják kívánatosnak az együttműködés szorosabbá tételét a „néppártosodottnak” vélt Jobbikkal. Azonban ha a demokratikus oldal – a várva-várt kormányváltás vagy legalábbis az önkormányzati választásokon való jobb eredmények elérésének reményében feláldozza a demokratikus elveket, és megszerezhető pozíciók reményében fátylat borít a szélsőjobboldali párt múltjára és figyelmen kívül hagyja vállalhatatlan jelenét, akkor a Jobbik ölelő karjaiban a teljes hiteltelenedés, tovább apadó választói bizalom és a totális marginalizálódás várja.
Teljes joggal kijelenthető, hogy a 2018-ban megválasztott Országgyűlés ellenzéki képviselői már most többet tettek az Orbán-rendszer megdöntéséért, mint az előző négy éves ciklus során összesen. Ennek az eredményességnek nagyon fontos alkotóeleme, hogy az ellenzéki pártok félretették a közöttük feszülő elvi és ideológiai ellentéteket, a demokratikus pártok és a Jobbik parlamenti képviselői együtt így hatékonyan tudtak ügyek mentén fellépni és nyomást gyakorolni a kormányra. A rabszolgatörvény elleni parlamenti obstrukció vagy az MTVA székházban a kormányzati propagandamédia álságos mivoltának leleplezése mind-mind azért lehetett sikeres, mert a teljes parlamenti ellenzék közösen tudott a cselekvés mezejére lépni.
Liberális szemszögből különösen is örömteli az, hogy Bősz Anett, a Magyar Liberális Párt országgyűlési képviselője nem mellékszereplőként, hanem cselekvő és alkotó résztvevőként képviselte hitelesen a liberális szavazókat és értékeket a parlamenti ellenzék által közösen véghezvitt megmozdulásokon.
Azonban éles határvonalat szükséges húzni a parlamenti ellenzéki pártok és képviselőik ügyek mentén történő technikai együttműködése és az elvi-ideológiai közösségvállalás között.
Engem személy szerint megrémít a gondolat, hogy a Jobbikot a politikai karanténból kiengedve, az Orbán-rendszer leváltása érdekében legitim politikai erőként fogadják el a demokratikus ellenzéki pártok.
Ténykérdés, hogy a Jobbik pártszakadásának eredményeképpen egy nyíltan náci párt jött létre a Toroczkai László nevével fémjelzett Mi Hazánk Mozgalom révén. Ettől függetlenül le kell szögeznünk a tényt: azért mert számos virtigli náci a Jobbikból kilépve egy új pártban talált politikai otthonra, azért a megmaradt régi farkasok sem váltak hirtelen ma született bárányokká. Ennek ellenkezőjét feltételezni vagy az amnézia, vagy a jól fizető pozíciók megszerzésének reményében a demokratikus elveket sárba tipró önzés jele.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke Sneider Tamás, aki egy kiszivárgott hangfelvételen a cigányok fizikai bántalmazását helyezte kilátásba, egykor „Roy” néven volt országosan ismert és erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen elítél szkinhead-vezér, akinek felesége nem mellesleg náci karlendítéssel örvendezett esküvőjük napján. Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezetője 2012-ben még listát kívánt volna írni az országgyűlés zsidó származású tagjairól. Kulcsár Gergely 2011-ben minden következmény nélkül köpött bele a Holokauszt áldozatainak emelt, cipőket mintázó szobrokba a Duna-parton, holott számos mai jobbikos képviselővel ült együtt akkor a párt frakciójában 2010 és 2018 között, de senki nem kifogásolta akkori tettét saját pártjából.
Mindezt ki kell mondani és nem szabad elfelejteni. Még akkor sem, ha az Orbán-rendszerrel szembeni egyre növekvő társadalmi nyomás könnyen rakja a Fidesz-barátság bélyegét minden olyan közszereplőre, aki elfogadhatatlannak tartja a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a rasszizmus minden megjelenési formáját, és ezért bírálja a Jobbik Magyarországért Mozgalmat.
Nálam jobban aligha kívánja valaki ennek a velejéig korrupt, militánsan nacionalista, a szociális feszültségeket mélyítő, a nyugat helyett a kelet felé forduló, a rendszerváltás álmait sárba tipró rendszernek a végét. De még ennek a rendszernek a bukásának a kedvéért sem vagyok hajlandó fasisztákkal együttműködni, mert gondolataimat és tetteimet nem a hatalmat gyakorló rendszer, hanem annak érdekétől függetlenül saját meggyőződésem mozgatja.
Álságos kommunikációs fogás társadalmi igényre hivatkozni, amikor a szélsőjobboldal és a demokratikus ellenzék összefogását propagálják ellenzéki politikusok. Ebben az országban volt társadalmi igény az antiszemitizmusra, a zsidóüldözésekre, hiszen a magyar közigazgatás aktív részvétele és a többségi társadalom egyetértő hallgatása nélkül aligha kerülhetett volna sor a holokauszt borzalmaira. Ebben az országban volt társadalmi igény a cigánygyűlöletre is, máskülönben sosem jött volna létre a Jobbik révén a Magyar Gárda, és nem történtek volna meg a nagycsécsi, kislétai, tatárszentgyörgyi rasszista romagyilkosságok sem.
A politika célja sosem lehet önmagában az, hogy a társadalom igényeit mérlegelés nélkül kiszolgálja.
A politika lényege, hogy a saját meggyőződésünknek megfelelő eszmék és elvek mentén egy álmot, egy jövőt, egy valódi víziót vázoljunk fel mindazoknak, akiket szűkebb vagy tágabb értelemben vett otthonunkban, lakóhelyünkön, egy településen, a fővárosban vagy éppen az egész országban képviselni szeretnénk. Ez elképesztően nagy munka. Embereket, választópolgárokat kell megszólítani, kitartó munkával jelen lenni a hétköznapjaikat érintő ügyekben, saját elveinket és értékeinket a mindennapok apró-cseprő dolgaiban épp úgy képviselni,mint választási beszédekben.
A demokratikus ellenzéknek a Jobbikkal és az általa képviselt eszmeiséggel való összefogástól megoldást remélő pártjai az értéket teremtő, alternatívát felvázoló, hitet és reményt adó, kemény munkával járó érdemi politizálás helyett még mindig csak ott tartanak, mint egykor Simicska Lajos a fagyos veszprémi éjszakában, magányosan, festékszóróval a kezében, O1G feliratot mázolva a saját hirdetőoszlopára.
Chladek Tibor
