Milyen a romák helyzete Budapesten? Hogyan érvényesülnek a kisebbségi jogok a fővárosban és az országban? Milyen a kormány és ellenzék viszonya a magyar cigánysággal? Hogyan lehet kitörni romaként a mélyszegénységből és a teljes kilátástalanságból? - többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Sermer Ádám a főpolgármester-jelölti kampányához kapcsolódó #főpolgármester #teérted című beszélgetés-sorozatában, melynek első vendége Setét Jenő roma polgárjogi aktivista, az Idetartozunk Egyesület elnöke volt.

A kérdésekre átfogó válaszokat kaphattunk az On Liberty - A Szabadelvű Gondolkodásért Alapítvány rendezvényén Setét Jenőtől, aki a magyar cigányság egyik legfőbb problémájának a láthatatlanságot és a szalonképes rasszizmust látja. Azt, hogy az aktuális hatalom tudatosan figyelmen kívül hagyja a romakérdést, nem tesz vállalásokat a magyar cigányság helyzetének javításáért. Azt, hogy az állandó kilátástalanság, és kirekesztettség miatt sokszor a romák is cikinek érzik a cigányságukat. Azt, hogy – Setét Jenő szerint - egyetlen párt sem veszi komolyan a cigányság kérdését, kizárólag a választások környékén. Azt, hogy egyetlen önkormányzatban és az Országgyűlésben sincs megválasztott roma képviselő, így a politikai döntéshozatalból is leginkább kimarad a társadalomnak ez a leghátrányosabb csoportja.

A Liberálisok főpolgármester-jelöltje válaszul megjegyezte: a Magyar Liberális Párt mindig is kiemelten foglalkozott a romakérdéssel, illetve más kisebbségi csoportok joghátrányaival. Valóban: Pár hónappal ezelőtt volt csupán az a rendezvény, úgyszintén az Aradi 40-ben, ahol Bősz Anett, a Liberálisok országgyűlési képviselője a jogtudatosság hónapjának lezárásaként beszélgetett a négy legnagyobb magyar kisebbségi csoport – a nők, a romák, a fogyatékkal élők és az LMBTQI-közösség – egy-egy képviselőjével, többek között a most a vendégek között ülő Kállai Szilvia romaügyi referenssel - a szerk. A Liberális párt nyitottságát Setét Jenő is elismerte; mint mondta: Sermer Ádám volt az első politikus, aki meghívta a rendezvényére, és aki konstruktív párbeszédet kezdeményezett a cigánykérdésről. A főpolgármester-jelölt le is szögezte egy érdeklődő kérdésére: amennyiben főpolgármesterré választják, a cigány közösségekkel együttműködve valósítaná meg azt a romaügyi reformcsomagot, amely biztosítaná a szegregáció nélküli oktatás és a kitörés lehetőségét a roma családoknak.

A beszélgetés legfőbb tanulsága talán az volt: a cigányságot sokkal inkább veszélyezteti a szalonképes, mint a nyílt rasszizmus. Setét Jenő arra figyelmeztetett: a bujtatott kirekesztést lényegesen nehezebb felismerni, mint a fegyveres katonai szervezetekkel operáló nyílt rasszizmust, és sokkal nehezebb harcolni is ellene. Az aktivista ebben látja a jelenlegi kormányzás veszélyét, hiszen - ha a Jobbikkal ellentétben nem is tartja szélsőjobboldalinak a Fideszt -, a bujtatott kirekesztés a Fidesz politikájában is felfedezhető.

Akkor, amikor sorra büntetnek meg romákat olyan szabálysértések miatt, amilyenekért a rendőrség más esetben a füle botját sem mozdítja;  amikor a kormány és/vagy a média összemossa a szociálisan hátrányos helyzetű társadalmi réteget a cigánysággal; amikor ennek következtében  sokan gondolják úgy, hogy a roma családok a nagyobb szociális juttatás megszerzéséért vállalnak több gyereket; amikor egy romákról szóló pozitív újságcikknél a szem elkezdi automatikusan keresni a negatív tartalmat, de akkor is, amikor cigánytelepek százain nincs bevezetve se a víz, se a villany, nincs infrastruktúra, sem hulladékszállítás, sem közvilágítás – nos, akkor a kormánynak ezekre problémákra nincsen kézzel fogható válasza.  Nincs, mert eleve úgy tesz, mintha ezek a gondok nem is léteznének. A fideszes kormányzás ezzel talán a nyílt rasszizmusnál is nagyobb károkat okoz a roma közösségeknek.  Setét Jenő szerint ez ellen kell harcolnia a cigányságnak. Azért, hogy a kormány észrevegye, meghallja és kezelje a roma problémákat. Hogy egyetlen roma se érezhesse cikinek a saját cigányságát.

A rendezvényt élőben közvetítettük az On Liberty Facebook-oldalán:

A Fideszhez hasonló, szélsőséges és populista pártokkal nem egyezkedni kell, hanem hermetikusan el kell zárni őket. Ezt mulasztotta el Manfred Weber, aki személyesen látogatta meg Orbán Viktort a hivatalában. A Fidesz elnöke újra elhitette az Európai Néppárt csúcsvezetőjével, hogy kész a kompromisszumokra, Orbán azonban Weber és a néppárt kéréseiből egyet sem teljesített.

1. Gulyás Gergely kancelláriaminiszter tolmácsolásában Orbán azt üzente: kész bocsánatot kérni, ha valaki találva érezte volna magát a „hasznos idióták” kifejezés miatt, ezzel azonban a miniszterelnök inkább csak megerősítette, hogy a néppárt egyes tagjaira valóban hasznos idiótaként tekint.

2. A miniszter azt mondta: a Brüsszel-ellenes plakátkampány „a tervek szerint” véget ért. Gulyás csak azt felejtette el, hogy az új plakátok a tervek szerint egyáltalán nem Orbán családpolitikájáról, hanem Frans Timmermans, az európai szocialisták csúcsjelöltjének támadásáról szóltak volna. Ráadásul hiába tüntették el a Jean-Claude Junckert gyalázó plakátokat Weber útvonaláról, ha Magyarország többi részén továbbra is folyik az Európa-ellenes uszítás.

3. A CEU kérdésében ismét kitérő és hazug választ adott a kormány, amikor Gulyás a jelenleg hatályos törvényekre hivatkozott, amelyek lehetetlenné teszik az egyetemmel való megállapodást. Mintha ezeket a törvényeket nem a kétharmados Fidesz-kormány fogadtatta volna el az Országgyűléssel.

A CEU-t végérvényesen kiszorította a kormány Budapestről, Orbán Viktor pedig továbbra sem kért bocsánatot mindezért: sem az Európai Néppárttól, sem Webertől, sem a magyar emberektől. Az Európai Néppárt Orbán megtűrésével hivatalosan is pártfogásába vette a kirekesztésre, gyűlöletkeltésre és szabadságkorlátozó lépésekre épülő fideszes politikát. Az Európai Néppárt elvesztette néppárt jellegét. Weber hagyta, hogy az Európa-ellenes, szélsőséges és populista Fidesz diktálja a feltételeket, és ezzel elárulta a demokrácia, a szolidaritás, az európai integráció és a keresztény értékek igazi híveit.

Magyar Liberális Párt - Liberálisok 

Tarlós István drogháborúba kezd Budapesten, és sürgős eredményeket vár. Szakmai alapokon nyugvó bizottság és fővárosi drogstratégia helyett, végül csupán egy Tarlós által vezetett kábítószer egyeztető fórum jön létre a fővárosban. És a főpolgármester ettől várja az eredményeket.

Kicsit olyan érzésem van, mint amikor a híres magyar filmben, az Üvegtigris Rókája büszkén meséli, hogy nagy üzletet csinált - hamis forintért vásárolt német márkát, amit hamarosan örömlányokra fog elkölteni. Csak a filmben Rókát legalább a barátai felvilágosították, hogy a német márka már régen megszűnt, így ebből komoly szerelmi légyottra nincs esélye.

 Sajnos a mai magyar valóság ennél sokkal lehangolóbb: a főpolgármesternek senki sem szól, hogy régen bebizonyosodott, a drogháború, azaz a kriminalizációra - tehát kizárólag hatósági eszközökre - támaszkodó drogstratégia teljesen hatástalan a kábítószerek társadalmi veszélyeivel szemben, miközben korlátlan közpénzt képes felemészteni értelmetlenül.

Pedig nagy szükség lenne az őszinte felvilágosításra, mert Tarlós állítása szerint azt is nemrég a rendőrségtől kellett megtudja, hogy a fővárosban elterjedt a dizájner drogoknak nevezett "szercsalád". Nem tudom, magától hogy nem észlelte a Hős utcai, vagy az 1-es villamos vonalán tapasztalható, de máshol is rendszerint fel-fel bukkanó jelenséget, de ijesztő, hogy Budapest vezetője ennyire nem él együtt a várossal.

De még így is elhanyagolható probléma, hogy nem igazán követi a város mindennapjait a főpolgármester, ahhoz képest, hogy mekkora felelőtlenség az a lépés, amit most a szakmai drogstratégia megalkotása helyett választott. Nem meglepő, de nagyon fájdalmas lépés ez. Nem meglepő, hiszen pontosan tudjuk, hogy Tarlós István mindössze az állampárt néma helytartója, de nagyon fájdalmas, mert lett volna esély az érdemi lépésekre is.

Apropó dizájner drogok. A tényszerűség kedvéért azt is tegyük gyorsan tisztába, hogy ilyen gyűjtőnév alatt említve több esetben a valóság az, hogy legálisan boltban kapható vegyszerek, műszaki kiegészítők rendellenes felhasználásával - fogyasztásával éri el a bódult állapotot a fogyasztó. Idősebbek kedvéért: ezek a szerek a modern kor Technokol Rapidjai. A kizárólagos hatósági megközelítés könnyen megjósolható, mennyi eredményre lehet képes egy ilyen problémával szemben: semmire. A dizájner drogok pusztítását leginkább szociális problémakánt kellene kezelni, személyi pszichológia, és egészségügyi kérdés szintjén kellene segíteni az érintetteknek, és mindeközben szakmai alapú megelőzésen keresztül egy reális drogstratégia részeként lehetne gátat szabni a további terjedésének. A kriminalizációs politika teljesen értelmetlen ebben az ügyben is.

Persze, aki Rétvári Bence tolmácsolásában már korábban is találkozott a kormány kábítószerekkel kapcsolatos álláspontjával, az tudja, hogy a Fidesz a prevenciót - vagyis a megelőzést - pusztán hatósági elrettentésként képes értelmezni,  szemben a nemzetközileg elfogadott szakmai megközelítéssel, mely szerint a megelőzés szakmai felvilágosításon keresztül kell történjen. A szakemberek álláspontja régóta egységes abban, hogy az elsődleges cél kizárólag az lehet, hogy az emberek megfelelő mennyiségű információ birtokában felelős döntést tudjanak hozni, amikor szembetalálják magukat egy kábítószerrel, vagy akár súlyosabb esetben egy kialakuló függőséggel, és bármikor bizalommal merjenek szakemberekhez fordulni kérdéseikkel, problémáikkal. Bizonyítottan illúzió azt hinni, hogy ezekben a helyzetekben a hatósági retorziótól való félelem bírna bármi visszatartó erővel a kábítószerek, és káros hatásaik terjedésével szemben, így érdemi, társadalmi szintű, pozitív változásokra sem lehet esély.

Azt viszont éppen egy ilyen elavult rendszerrel lehet elérni, hogy sok eset súlyosabbra forduljon, mert a hatóságtól való félelem, a kórházakból feljelentett drogfogyasztó páciensek történetei félelmet és bezárkózást eredményeznek. Tehát, még aki az első legfontosabb lépést meg tudja tenni, és realizálja, hogy segítségre lenne szüksége, az sem mer segítséget kérni. Ennek a félelemre épülő rendszernek más borzalmas hatásai is vannak. Például a magyar szülők tekintélyes része ugyan szembetalálja magát gyermeke nevelése során a drogfogyasztás látható jeleivel, de sokan a megfelelő információk hiányában fel sem ismerik, vagy teljesen félreértelmezik ezeket a jeleket. Szintén nagyon sokan - bár észlelik a problémát - a kriminalizáció hatására meg sem próbálnak szakmai segítséget keresni. Egyszerűen azért, hogy ne keverjék bele saját gyermeküket egy hatósági eljárásba, ami esetleg súlyosan kihathat a gyermek későbbi életére is. Ezáltal kockáztatni kényszerülnek sokan, hogy a gyermek akár a kezdeti állapotnál sokkal súlyosabb és még nehezebben kezelhető függőséggel fogja szembetalálni magát a későbbiekben. A jelenlegi rendszer nem csak elavult, de kifejezetten káros is, lehetetlen helyzetbe hozza az érintett szülőket, pedagógusokat, és veszélyezteti fiatalok generációit.

Égető szükség lenne egy szakmai alapú drogstratégiára Magyarországon. A főváros ebben a kérdésben is használható és megvalósítható példát kellene tudjon mutatni az egész ország számára. Pontosan erre kínált volna lehetőséget egy a fővárosi közgyűlésben ellenzéki irányból kezdeményezett hivatalos bizottság munkája, melyben a tervek szerint fővárosi képviselőkön túl állandó szakemberek mellett én magam is aktívan részt vettem volna, és legfontosabb célként egy szakmai alapú, budapesti drogstratégia megalkotása szerepelt volna a terveink között. Ez egy lehetőség lett volna, hogy a magyar társadalom legalább a kábítószerekkel kapcsolatban végre "kihúzza a fejét a homokból". Volna, volna, volna.

Ha nem Tarlós István volna Budapest főpolgármestere.

Így viszont, amikor már majdnem kibújt néhány érdeklődő szempár a homokból, Tarlós fideszes helytartóhoz méltón azonnal rátaposott mindenki tarkójára. - Fejeket vissza a homokba, nincs itt semmi látnivaló!

A szakmai megközelítés, és így a tervezett bizottság helyett létrejön egy kábítószer egyeztető fórum, melynek munkáját a főpolgármester, és a budapesti rendőrfőkapitány közösen fogják irányítani. Tehát a fórumot egyrészt az a személy fogja vezetni, aki külön rendőrségi felvilágosítás nélkül azt sem tudta, hogy Budapesten vészesen elterjedtek a dizájner drogok, másrészt egy olyan személy, aki egy szigorú hierarchiában, egy fegyveres rendvédelmi szervnek a területileg illetékes legmagasabb vezetője. Egy állampárti politikus, akinek fogalma sincs a kábítószerek által előidézett valódi veszélyekről, problémákról, valamint egy hatósági személy, akinek kizárólagos feladata az egyébként teljesen elavult törvények betartatása. Ettől várja Tarlós István a sürgős eredményeket. Mintha Róka tényleg elindulna a márkájával a német örömlányok felé. Nevetséges.

De persze ha a főpolgármester eredményeket vár, akkor lesznek eredmények. Katasztrofális eredmények.

Előre sejthető, hogy ha a rendőrségre politikai nyomás helyeződik, akkor kénytelen lesz produkálni mérhető statisztikákat. A rendőrség eszköztárával, a jelenleg uralkodó helyzetben sok egyéb probléma mellett, a következők biztosan meg fognak történni. Még jobban növekszik majd a kórházakba drogfogyasztókhoz kihívott rendőrök, valamint a nyomorból és a kilátástalanságból egyenesen a büntetés-végrehajtó intézményrendszerbe átültetett állampolgárok száma. De legalább mindenki megérti majd, hogy miért kell az a sok újonnan épülő börtön: a mélyszegénységben éldegélők, és a peches fiatalok számára. És amíg egy állampárt hitvilága szerint alakul hazánk drogstratégiája a szakmai megközelítés helyett, és a főváros első embere egyszerű, néma helytartóként asszisztál mindehhez, addig sok jóra nem számíthatunk.

Az egyetlen biztató, amit mondhatok: egyszer biztosan ki fogják húzni az emberek a fejüket a homokból. Ma vagy holnap, nem tudni. Csak azt, hogy a következő generációk már nem élhetnek így.

Sermer Ádám főpolgármester-jelölt 

A magyar ügyészség szerepéről tartott előadást dr. Magyar György ügyvéd a Liberális Magyarországért Alapítvány – ALMA és a Magyar Liberális Párt békéscsabai vezetőjének, dr. Fülöp Zoltánnak a rendezésében Békéscsabán.  A fórum résztvevői arra voltak kíváncsiak, vajon mennyire befolyásolja a politika a szervezet működését, illetve valójában korbácsnak tekinthető-e a vádhatóság a hatalom kezében.

Magyar György már a felvezetésben kijelentette: szinte sehol a világon nincs olyan rendszer, mint hazánkban; olyan kiváltságokat élvez az ügyészség, mint sehol másutt. Az ügyészség saját magát vizsgálja, hogy egy döntése jó volt-e vagy rossz, lényegében senki, semmilyen felsőbb lépcső nincs, amely vizsgálhatná a testület működését.  „Bár ez kismiska ahhoz képest, hogy Magyarországon már nincs jogállam” – szélesítette ki mondandóját Magyar György. Ebből a szempontból pedig szinte természetesnek tekinthető, hogy az ügyészség munkájában erősen jelen van a politikai befolyás.  Egyébként is, hangsúlyozta az ügyvéd, hazánkban nem válnak szét a hatalmi ágak, azaz a törvényhozói, a végrehajtói, illetve a bírói hatalom. Magyar negyedik hatalmi ágként idesorolta a médiát is, amely ugyancsak döntő mértékben a kormányzat kezében van.

 Magyar György felvázolta hallgatóságnak, hogy a Fidesz már a 2010-es évek elején súlyos támadásokat indított a bírói függetlenség ellen, mindent megtett annak érdekében, hogy uralma alá hajtsa a bíróságokat, és tette ezt akkoriban úgy, hogy lefejezte a bíróságokat.  A recept állandó volt az Orbán-rendszerben: ha valamit meg akartak változtatni, törvényeket alkottak rá; így történt ez a bírói személycserék végrehajtása esetében is. A bíróságok ügye még korántsem lezárt, hívta fel a hallgatóság figyelmét az ügyvéd: létrehozták a közigazgatási bíróságokat, amely a Fidesz házi bírósága lesz - fogalmazott Magyar –, és a legkényesebb ügyek fognak a testület elé kerülni, amelynek vezetőjét a Fidesz-kormány nevezi ki. Mondhatni a kormányzat embere lesz, aki már a Nemzeti Választási Bizottság elnökeként bizonyította lojalitását. (Patyi Andrásról van szó.) Ez az új bíróság ily módon az aktuális politikának lesz alárendelve, amit amúgy is megkísérelt már a rezsim: valósággal megrendelt bírósági ítéleteket a számára fontos ügyekben.

Európa vajon miért tehetetlen? – tette fel a kérdést saját magának Magyar, majd rögtön meg is válaszolta: azért, mert az európai közösség kezdetben hat állammal közös érdekek és értékek mentén jött létre, nem gondolván akkor arra, ha majd egyszer kibővül – jelenleg 28 tagállammá -, akkor lesznek olyan országok, amelyek a közös szabályok kijátszásában érdekeltek.  Hogy lesznek olyan országok, ahol például az ügyészség állam az államban. Hogy lesznek olyan országok, ahol a vádhatóság - amely egyedüliként hivatott arra, hogy vádat emeljen -, ezt egy sor esetben nem fogja megtenni. Mégpedig olyan esetekben, amelyek a hatalom számára kényesek, kényelmetlenek. Magyarországon talán nem is azzal van a baj, amikor az ügyészség vádat emel, hanem azzal, hogy egy sor esetben ezt nem teszi meg – fogalmazott Magyar György.

Az ügyvéd a fórumon résztvevők kérdéseire válaszolva arról beszélt: amit ma Magyarországon művel a kormány az emberekkel, az nem agymosás, az már agyhalál. Hogyan lehet ez ellen védekezni? Bár – mint Magyar mondta - erőszakra nem buzdítana senkit, azt nem kell eltűrnünk, hogy egy település művelődési házában ne lehessen hasonló rendezvényeket szervezni, mint ez a békéscsabai - utalt vissza egy hozzászóló panaszára az ügyvéd. „Oda kell menni, engedetlennek, keménynek kell lenni, nem kell beszarni (sic!), mert különben el leszünk taposva” - zárta le a beszélgetést Magyar György.

Tarlós István hiába kapott ígéretet Orbán Viktortól, mégsem sikerült a fővárosi hulladékszállítás pénzügyeit megnyugtatóan rendezni. Ismét kiderült, hogy Tarlósnak semmi érdekérvényesítő ereje sincs Orbánnal szemben. A főváros jövője csak és kizárólag a kormányfő jóindulatán múlik, Tarlós pedig bábként asszisztál az önkényhez.

Az Orbán-kormány a számlázást elvette a Fővárosi Közterület-fenntartó Nonprofit Zrt.-től, a pénzt azonban rendre nem utalja át az elvégzett szolgáltatásért. Ezért a fővárosi kukacég óriási hiányt halmozott fel, és az össze-vissza kifizetések miatt veszélybe került a vállalat működése.

Bár Tarlós azt állítja, csak egyetlen kérését nem teljesítette Orbán, egyre több ügyben derül ki, hogy a főpolgármester képtelen volt eredményeket elérni.

Budapestnek olyan vezetőre van szüksége, aki nem a várban pöffeszkedő miniszterelnököt, hanem a fővárosi polgárok érdekeit képviseli! Olyan vezetőre, aki megvédi Budapest függetlenségét és szabadságát, és nem hagyja, hogy a főváros vagyonát és szolgáltatásait államosítsa a Fidesz-kormány.

Sermer Ádám főpolgármester-jelölt 

Tisztelt Miniszter úr!

Tisztelt Kásler Miklós úr!

Bizonyára ön is értesült az Európai Parlament 2019.02.13-án elfogadott állásfoglalásáról.  Az Európai Unió tagállamai számára megfogalmazott - orvostudományi szempontból történelmi - nyilatkozat a kannabisz orvosi felhasználását hivatott ösztönözni az Unió teljes területén.

Onkológusként nyilván régóta várja már ön is, ahogy a betegei, és hozzátartozóik is, hogy a kannabisz orvosi felhasználása elől minden akadály elgördülhessen végre Magyarországon. A néhány napja nyilvánosságra hozott EP-állásfoglalás éppen arról szól, amire a betegeknek, és hozzátartozóiknak, valamint a hivatástudattal rendelkező orvosoknak a legnagyobb szüksége volt: hogy az EU egész területén, a kannabisz orvosi felhasználásának történelmi reformja a modern kutatási eredmények figyelembevételével, és egységesen valósuljon meg. Sajnos ma még a magyarországi szabályozás, a törvényi keretek számtalan ponton ellehetetlenítik az érdemi lépéseket. Éppen ezért biztos vagyok abban, hogy a közeljövőben nagy munka vár önre és a minisztériumára is. A várható folyamatok különböző szakaszairól, remélt eredményeiről, valamint a tervezett ütemezést illetően is fontosnak tartom, hogy minden magyar állampolgár, így az érintett betegek, és hozzátartozóik is értesülhessenek.

Annak érdekében, hogy a biztató tervekről mielőbb értesülhessen minden érintett, kérem, válaszoljon az alábbi kérdéseimre:

1. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy Magyarországon is ösztönözzék a kannabisz orvosi felhasználását?
2. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy a magyar kormány a szükséges törvényalkotói feladatokat elvégezve elhárítson minden jogszabályi akadályt a kannabisz orvosi felhasználása elől?
3. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy a Magyarországon praktizáló orvosok szakmai belátásuk szerint kannabisz alapú gyógyszereket írhassanak fel pácienseiknek?
4. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy a Magyarországon praktizáló orvosok szakmai ismeretei hatékonyan fejlődhessenek a kannabisz orvosi felhasználását illetően?
5. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy a magyar egészségbiztosítási rendszer támogathassa a kannabisz orvosi alkalmazását?
6. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy Magyarországon is megfelelő finanszírozással és szabályozással lehessen ösztönözni a vonatkozó tudományos kutatásokat?
7. Milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy az Európai Unió többi tagállamával egységes szabályozás léphessen életbe Magyarország területén is a kannabisz orvosi felhasználását illetően?
8. Ön szerint legkorábban mikor érhető el, hogy Magyarországon is elháruljon minden akadály a kannabisz széleskörű orvosi felhasználása elől?
9. Ön szerint legkorábban mikor érhető el, hogy Magyarországon az egészségbiztosítási rendszer támogatása a kannabisz tartalmú gyógyszerekre, és gyógyhatású készítményekre is kiterjedjen?
10. Ön szerint legkorábban mikor érhető el, hogy Magyarországon az orvosok képzése kiterjedjen a kannabisz orvosi felhasználásának minden ismert területére?

Kérdéseimre tisztelettel várom mielőbbi válaszait. Amennyiben a feltett kérdéseken túl bármilyen egyéb információt fontosnak tartana a kannabisz orvosi felhasználásával kapcsolatban tisztázni, úgy minden további tájékoztatást is várok tisztelettel.

Őszintén remélem, hogy az Alaptörvényben is rögzített egészséghez való jog már nem sokáig fog csorbulni Magyarországon.

Tisztelettel,

Sermer Ádám

főpolgármester-jelölt, Liberálisok         

Sokszor hallani azt a dilemmát, hogy demokratáknak mennyire szabad az Országházon belül politizálni. Bizonyos logika mentén felmerül, hogy akár a parlamenti mandátumokat sem kellene használni, ki kellene jönni az utcára politizálni. Amellett, hogy mélyen egyetértek az utcai aktivitás szükségességével, nem gondolom, hogy ez kizárná a törvényhozás legmagasabb szintjén való aktív ellenállást, sőt. A parlamenti mandátumok használatát nem csak lehetőségnek, de kötelességnek is tartom a demokratikus ellenzéki képviselők részéről mindaddig, amíg nem uralkodnak polgárháborús állapotok hazánkban. Remélem, sosem lesz ilyen, ami viszont azt is jelenti, hogy demokratikus eszközökkel kell változást elérnünk, tehát a Parlament falain belül is számtalan fontos feladat vár ránk.

A Fidesz minden rendszert úgy alakít ki a pártpolitika szintjén, hogy amennyire lehetséges, rövid pórázon tarthasson mindenkit, aki mást képvisel, mint az állampárt. Erről szól az ÁSZ működése Domokos László vezetésével, vagy Kövér László arcátlan büntetései az ülésteremben, de erről szól az újonnan létrehozott fideszes közigazgatási bírósági rendszer is teljes egészében.

Lenne azonban lehetőség arra is, hogy az ellenzék úgy hagyja magára az állampártot a színjátékában, hogy közben a szavazópolgárok támogatásából eredő képviseletnek sem fordít hátat. Azt, hogy valaki parlamenti képviselővé válik, kizárólag a szavazók bizalmának köszönheti. Ahhoz, hogy érdemi munkát fejthessen ki egy parlamenti képviselő - kiemelten a szakterületéhez fűződő tevékenységben, fontos, hogy egy parlamenti bizottság munkájában is vegyen részt. Ez idáig rendben is van.

Viszont minden pozíció és juttatás, ami ezen felül az állampárt kegyeiből következik, csupán egyfajta póráz, amit minden érintett ellenzéki képviselő önkéntesen húz a nyakára. Meggyőződésem, hogy az érdemi ellenzéki munkához sem parlamenti alelnöki pozíciók, sem jegyzői pozíciók, sem bizottsági elnöki és alelnöki pozíciók betöltése nem szükséges. Amellett, hogy nem szükségesek az ellenzéki munkához, erős öncenzúrát is eredményeznek a mindennapok során, hiszen az ilyen titulusok komoly többlet-juttatásokat jelentenek, de kizárólag fideszes többség által jóváhagyható, és elvehető tisztségekről beszélünk. Ezeket már nem a szavazók, hanem a fideszes többség adja, és bármikor el is veheti, ha úgy tartja jónak.

Természetes emberi tulajdonság, hogy mindenki próbálja megóvni a bevételeit, de ha ez olyan áron történhet, hogy inkább nem fejtem ki a tőlem telhető maximális ellenállást a kétharmados állampárttal szemben, csak hogy maradjon érintetlenül minden juttatásom, akkor az egész ellenzékiségnek semmi értelme.  Ha hitelességre törekszünk, akkor amellett, hogy egyszerű taktikai politizáláson túl végre tartalmi alapokról kell kezdjük a munkát, le is kell dobja mindenki a láncait. Szépen mindenki kapcsolja ki a nyakörvét, és adja vissza az állampártnak!

A demokrata parlamenti képviselők maradjanak képviselők, dolgozzanak egy-egy bizottságban keményen, de minden más titulust engedjenek el! Lehet, most kicsit fájó lépésnek tűnik ez, de bízzanak a szavazókban, meg fogják hálálni. A kérdés a szokásos: továbbra is mindenki saját magának, és rokonainak politizál csupán, vagy bebizonyítjuk, hogy a szavazók, a polgárok érdekei még fontosabbak...

Szerintem szabaduljunk meg azoktól a jól fizető pórázoktól!

Sokan úgy gondolják, Slobodan Milošević akkor bukta el a hatalmát, amikor Joe (valós nevén Ljubisav Đokić) beindította a markológép motorját, és a belgrádi közmédia székháza felé fordult vele. Mindez 2000. október ötödikén történt, nem sokkal a jugoszláv elnökválasztás után. Két nappal később Milošević bejelentette választási vereségét, egyben saját politikai visszavonulását. Győzött az egyesült ellenzék, és a rendszerváltás egy évtized – háborúzással súlyosbított – késéssel végül Jugoszláviában is elkezdődhetett.

Az aznap egy építkezésen dolgozó Joe és markológépe valahogy a tömeggel kerültek a rezsim szimbólumának tartott székházhoz, ahol a jugoszláv közmédia működött. Aznap az ország minden részéből buszokkal érkeztek a tüntetők, százezernél is többen, mert úgy érezték, Miloševićék elcsalták az elnökválasztás első fordulóját. A hivatalos eredmények szerint is az ellenzék jelöltje, Vojislav Koštunica győzött, de nem szerzett abszolút többséget, így második fordulót kellett volna tartani. Később, az újraszámolt és módosított, immár hivatalos végeredmény Koštunica 50% feletti győzelmét mutatta ki már az első körben.

A két számlálás közötti különbség abból adódott, hogy az érvényes szavazatok száma 133 ezerrel csökkent. Az érvénytelenített szavazatok túlnyomó részén Milošević neve volt beikszelve. Ezen a választáson ugyanis minden szavazóhelyiségben ott voltak az ellenzék megfigyelői és számláló biztosai, akik rengeteg visszaélést láttak és dokumentáltak.

Milošević akkor már 11 éve vezette a tagállamok többé-kevésbé polgárháborús kiválása miatt egyre kisebb Jugoszláviát. (Ebből az időből származik a vicc: Jugoszlávia olyan, mint a Nokia – minden évben új modell, és egyre kisebb.) A valaha a jugoszláv szocialista állampártból érkező Milošević addigra már minden ideológiai hátterét maga mögött hagyta, retorikáját leginkább a nacionalista és a populista jelzők írják le, hatalomgyakorlása pedig egyre autokratikusabbá vált. A kilencvenes évek végére nagyjából beszántotta az ellenzéki médiát - ha máshogy nem ment, olyan büntetésekkel, amit az ellenzéki médiumok nem tudtak kifizetni. Az ellenzéket a rendőrség vegzálta rendszeresen. Még a politikai merénylet fogalma sem volt ismeretlen, Ivan Stambolićot elrabolták és egy erdőben gyilkolták meg, Vuk Draškovićot pedig megrendezett autóbalesetben akarták megölni – mindketten Milošević potenciális kihívói lehettek volna. A Milošević bukása utáni vizsgálatok mindkét esetben bebizonyították az állambiztonsági erők szerepét.

A gazdaság romokban állt az akkor már évek óta tartó embargó miatt, a középosztály elkeserítően elszegényedett, a munkanélküliek aránya 30 százalék felett volt, ráadásul az alkalmazottak nagy része is amolyan lepusztult, állami vagy „közösségi” tulajdonú vállalatokban dolgozott, illetve legfeljebb dolgozgatott. Sokat mondó, hogy Milošević részben azért hozta előre néhány hónappal az elnökválasztást, mert a téli hónapokra nem volt biztosítva a városok fűtése. Ugyanakkor a ratni profiterek, azaz a háborús hiánygazdaságon meggazdagodott, Milošević-közeli oligarchák igazi arany vécékefés jólétben éltek.

Ne felejtsük azt sem, alig egy éve ért véget a NATO három hónapos légicsapása, aminek következtében Milošević kapitulált, kivonta csapatait Koszovóból, a gyakorlatban ezzel elfogadta az egykori tartomány önállóságát. Kezdetben a „NATO-agresszió” még erősítette Milošević belpolitikai helyzetét, hiszen az ostromlott vár kapitányának népszerűsége mindig emelkedik. Aztán ahogy az 1995-ös boszniai majd a horvátországi szerb menekültek mellé csatlakoztak az 1999-es koszovói szerb menekültek konvojai, a szó szerint látványos vereség már ellene dolgozott.

A politikai színtéren abban az időben Milošević pártjával, az SPS-szel szemben tucatnyi kisebb párt sorakozott fel. Ideológiájukban széles volt a skála, a neoliberális G17-től a Szociáldemokrata Pártig, a Vajdasági Magyar Szövetségtől a populista-monarchista SPO-ig. Egyes pártok osztódással szaporodtak, egy-egy háttérbe szorított vezető vagy frakció önállósult, a személyi ellentétek miatt gyakran még a hasonló világnézetű pártok között is lehetetlenné vált az együttműködés. A pártok mögött álló támogatók, szavazók azonban egy dologban egyetértettek: Miloševićnek, és főleg az általa létrehozott rezsimnek mennie kell.

Ezen a ponton muszáj megemlékeznünk még egy tényezőről, a nyugati államok kihátrálásáról Milošević mögül. 1995-ben Milošević még teljes jogú tárgyaló fél volt a boszniai polgárháborút lezáró békeszerződés aláírásakor. Néhány év alatt Milošević megítélése gyökeresen megváltozott, gyakorlatilag nem maradt támogatója – persze Oroszország kivételével. Milošević felesége, gyermekei és egyes oligarchái (köztük Bogoljub Karić, akinek nevéhez egyebek mellett a jugoszláv mobiltelefónia kiépítése majd lerablása fűződik) ma is Moszkvában élnek, amolyan politikai menekültként.

A Nyugat, elsősorban az USA, egy egyetemisták által alapított formációban, az Otpor! (Ellenállás!) nevű mozgalomban látott fantáziát. A bátor és kreatív civilek elemezték a két-három évvel korábbi, akkor még erőtlen tüntetések hibáit, feltalálták és/vagy tökélyre fejlesztették az erőszakmentes ellenállás formáit. Tipikus példa a diktátor kikacagása: Milošević születésnapjára például bulit rendeztek, és a résztvevők „ajándékokat” hozhattak. Rabruha, bilincs, egyirányú repülőjegy Hágába, ahol a Nemzetközi Törvényszék  székhelye található), Orwell-regények, vörös csillag alakú szülinapi torta és persze rengeteg „jó kívánság.” De az egyszerűen rajzolható Otpor! ököl szimbólum és a Gotov je! (szabad fordításban kb „Miloševićnek vége”) felirat végtelen helyre történő kistencilezése is erősítette az ellenállás morálját, hogy a rezsim legyőzhető.

Ami a politikai alkukat illeti, az Otpor! katalizátorként működött az ellenzéki pártok közös platformra terelésében. Az elnökválasztás előtt a saját elfogadottságát, támogatottságát felhasználva aktivitásával szinte belekényszerítette a pártokat az összefogásba. Aki kimaradt, lemaradt: az akkori Milošević-ellenzék egyik legerősebb pártja, az SPO jelöltje nem fogadta el a közös platformot, önállóan indult, de durva vereséget szenvedett, 3% alatti eredményt ért csak el. A következő választáson az SPO gyakorlatilag lekerült a térképről.

A szedett-vedettnek tűnő ellenzéki összefogás, a DOS (Demokratska Opozicija Srbije, Szerbia Demokrata Ellenzéke) elnökjelöltjévé a nacionalisták által sem elfogadhatatlan, bár korábban ismeretlen Vojislav Koštunicát tették, ugyanakkor összefogtak a szakszervezetekkel is. Milošević rendszere az első csapást akkor szenvedte el, amikor az ország energiaellátásában kulcsfontosságú Kolubara bánya és erőmű komplexum sztrájkba lépett. A belügyminisztérium lőparancsot adott ki a rendvédelmi szerveknek, hogy a 7000 sztrájkoló munkást visszatereljék a munkahelyükre – de a rendőrök és a katonák megtagadták a parancsot.

A választások elcsalása és a politikai helyzet tarthatatlansága felett érzett harag kulminálódott 2000. október 5-én, amikor Joe markológépe mögött több százezer ember indult a közmédia székháza és a parlament épülete ellen. A rendőrök és a katonák nem akadályozták meg a történéseket, gyakorlatilag átálltak a tüntetők oldalára. Október 7-én beiktatták elnöknek Koštunicát, majd rövid időn belül előrehozott parlamenti választást tartottak, ahol az egyesült ellenzék simán kétharmados többséget szerzett, a miniszterelnök pedig Zoran Djindjić lett.

A DOS-ból ugyan menet közben kivált egy-két kisebb formáció, illetve Koštunica pártja is, de a koalíció lényegében 2003 tavaszáig egyben maradt, és elképesztő iramban, a nyugat anyagi és politikai támogatása mellett láthatott neki a reformoknak. A Djindjić elleni 2003-as merénylet, illetve az azt követő időszak aztán új időket hoztak a szerb belpolitikában, de Milošević már nem tért vissza. 2001 tavaszán kiadták a háborús bűnöket vizsgáló Hágai Nemzetközi Törvényszéknek, ahol öt évvel később zárkájában hunyt el.

Szekeres István
a szerző  brüsszeli Centre for European Progression intézet igazgatója

Képlista:

001 – 2000. október 5. a belgrádi parlament előtti téren

002 – Az Otpor! tüntetői egy korábbi,  Milošević ellenes megmozduláson

003 – Milošević Hágában (AP Photo/ POOL/Peter Dejong)

004 – Joe és a markológép

Az elmúlt egy hétben két írás is feszegette a Jobbikhoz való kapcsolatot. Fontos kérdés, mert most érkeztünk el ahhoz, hogy miként viszonyuljunk a Jobbik politikájához.

Chladek Tibor által írt gondolatokhoz fűznék pár reflexiót. Igyekszem nem mélységében feltárni a problémát, hisz azt jól értem, inkább tovább gondolom azt.

“Azonban éles határvonalat szükséges húzni a parlamenti ellenzéki pártok és képviselőik ügyek mentén történő technikai együttműködése és az elvi-ideológiai közösségvállalás között.”

Technikai együttműködés az, hogy a propagandatv (M1) elleni fellépés és az ezekhez kapcsolódó tüntetések és tiltakozások közös demonstrációban öltöttek testet? Véleményem szerint nem. Ez nem ügyek mentén történő együttműködés, hanem a demokrácia egyik alappillérének a védelme, a nyilvánosságé. S ha ezt elfogadjuk, akkor elvi, de nem ideológiai közösségvállalásról beszélhetünk.

Azt vizsgálnám mindenképp, hogy általában a demokratikus intézményrendszerhez való viszonyuk milyen. A következetes hozzáállás a demokráciához az első mérföldkő, ami nélkül lehetetlen az együttműködésnek még a gondolata is. Ezekben a kérdésekben biztos színt kell vallaniuk.

“Engem személy szerint megrémít a gondolat, hogy a Jobbikot a politikai karanténból kiengedve, az Orbán-rendszer leváltása érdekében legitim politikai erőként fogadják el a demokratikus ellenzéki pártok.”

Nekem a legitimitás a demokratikusan hozott törvényeknek való megfelelést, annak uralmának az elismerését jelenti. Illegitimmé számomra az válik, aki egyeduralomra tör, a demokratikus alapértékeket felrúgva politizál. A politikai karanténból - ráadásul már évekkel ezelőtt - kijött a Jobbik. Vitáznak és vitázunk vele, s mára együtt is tüntetnek illetve tüntetünk vele. Az ügyek mentén fogalom önmagában karanténen kívüli helyzetet feltételez. A szellemet már rég kiengedték a palackból.

“Mindezt ki kell mondani és nem szabad elfelejteni. Még akkor sem, ha az Orbán-rendszerrel szembeni egyre növekvő társadalmi nyomás könnyen rakja a Fidesz-barátság bélyegét minden olyan közszereplőre, aki elfogadhatatlannak tartja a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a rasszizmus minden megjelenési formáját, és ezért bírálja a Jobbik Magyarországért Mozgalmat.”

Bírálni kell az antiszemitizmusért, a rasszizmusért. A nacionalizmus önmagában nem gond, ha ehhez más nációkhoz való tolerancia társul és nem a kizárólagosság a kulcsszava. El kellene felejteni azt a Fidesz és a politizáló ellenzéki értelmiség egy része által kreált kommunikációs helyzetet, hogy ha valakire ő negatív véleményt tol, akkor ebből az is következik, hogy nincs másik pólus, csak a véleményének antipólusa. Aki nincs velem, az ellenem van definíció. Ez olyan kizárólagosságra törekvés a véleménykritikákkal szemben, amit sokszor joggal vetnek a liberálisok szemére is. Azaz nem képes más véleményt a saját szemellenzős skatulyáján kívül elfogadni. Ezt is meg kell haladni végre.

“Álságos kommunikációs fogás társadalmi igényre hivatkozni, amikor a szélsőjobboldal és a demokratikus ellenzék összefogását propagálják ellenzéki politikusok… Ebben az országban volt társadalmi igény a cigánygyűlöletre is, máskülönben sosem jött volna létre a Jobbik révén a Magyar Gárda, és nem történtek volna meg a nagycsécsi, kislétai, tatárszentgyörgyi rasszista romagyilkosságok sem.”

Társadalmi igényre hivatkozni nem bűn, maximum rossz helyzetfelismerés, ha ezt gondolja valaki. Társadalmi igénye viszont annak biztosan van, hogy a Jobbik vetkőzze le a jogos neheztelésre okot adó múltját. Enélkül nem tudja megszerezni a liberális és demokrata oldal együttműködési szándékát. A hangsúly azon van, hogy miként szabadul meg a Jobbik azon személyektől és gondolatoktól, amelyek a múltját terhelik. Ebben a folyamatban lehet segíteni őket, és lehet verbálisan rugdosni a képviselőiket, hiszen annyira utálják/utáljuk őket, hogy ha fejre állnak, akkor is páriák maradnak. Ha ez lesz, bizonyosan marad a Fidesz. Ellenben, ha világos cölöpök vannak kijelölve és ezt az utat végig járja a Jobbik, akkor lehetséges lehet bármiféle együttműködés. Nem azt keresném, hogy miért nem, hanem azt, hogy milyen feltételek teljesülése esetén lehet együttműködni. S ez ebben az esetben sem ideológia közösséget jelent, hisz a baloldallal sem tesszük magunkat egy ideológiai oldalra.

Amikor a rendszerváltáskor az MSZMP-ből kivált az MSZP, az volt az alapvetés, hogy először legyen kvázi karanténban, hogy miként viselkedik, aztán majd kiderül. Az első négy évet politikai karanténban töltötték, eközben s majd utána a demokratikus intézményeket és az Alkotmányt tisztelve politizáltak, s lettek elfogadható baloldali politikai párttá. Verje le a demokratikus ellenzék ezeket a cölöpöket. Legyen erről egy közmegegyezés, aztán majd kiderül, miként viselkednek. Sermer Ádám által felsoroltak csak az egyik cölöp.

Fülöp Zoltán

A miniszterelnök idén elmondott évértékelőjének mind külső körülményeiből, mind tartalmi állításaiból és a megfogalmazott víziókból egyaránt levonhatjuk a konzekvenciát: Orbán Viktor végképp elveszítette a kapcsolatot a valósággal, maradék híveivel egyetemben sajátos álomvilágban él, ami köszönőviszonyban sincsen az állampolgárok többsége által megélt hétköznapokkal.

Orbán Viktor huszonegyedik évértékelője több szempontból is történelminek volt mondható – ezek közül a legjelentősebb az, hogy egyetlen hasonló alkalomra sem került sor még fekete lepellel takart kordonok mögött. A vasárnapi rendezvényt szervezők biztosra mentek: a letakart kordonok mögé még egy seregnyi autóbuszt is állítottak szépen libasorban, hogy senki és semmi ne zavarja meg a Nemzeti Együttműködés Rendszere vezérének és hardcore híveinek kedélyes szeánszát, hogy a szép szavakra váró gyülekezeti tagok csendes áhítattal hallgathassák meg a NER főpapjának szavait. Igaz, a jelenlévő fanatikusok és a tévé előtt gubbasztó hívők nem fekete leplek, hanem narancsszín-ködön keresztül látják a világot, de a végeredmény ugyanaz: a higgadt és derűs távolságtartás a valóságtól; erős és határozott üzenet minden gúnyolódónak és kételkedőnek: a tények nem zavarhatják meg a rendszerben és főpapjában bízóknak vallásos buzgalommal felérő látásmódját. 

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, / akit oly hőn szerettünk / egy Valóság nevű nagybátyám / sajnos már nincsen velünk” - írta a néhai Cseh Tamás: Valóság nagybátyám című dalában. 

Az évértékelőt testközelből hallgatók között ott volt a kormánypárt (bár írhatnánk akár pártállamot vagy állampártot is) krémje, a NER elitje. A főpaptól lelkes bólogatásokért stallumot kapó politikusok hada, a közpénzből milliárdokkal kitömött oligarchák sora, a Luis Vuitton táskák, ibizai nyaralások és nyolcvan éven túli édesanyák nevére íratott cégeken keresztül lízingelt BMW-k népe, akik csak annyiban különböznek a rendszerváltás előtti államszocialista elittől, hogy már nem kanállal eszik a rántott húst, többé-kevésbé tudnak helyesen igét ragozni, ráadásul még az egykori Antall-kormányt is überelő módon feleségeik és szeretőik már borotválják a hónaljukat – a történelmi fejlődés tagadhatatlan. Mindettől függetlenül a művelt nyugat, az euroatlanti civilizáció szerencsésebb történelmi fejlődéssel bíró országaiban élő tanult polgárok szemében még épp oly' könnyfakasztó módon megmosolyogtatóak és szánalomra méltóak, mint egy egykori nyolc általánost és pártfőiskolát (közismertebb nevén „foxi-maxit”) végzett kazincbarcikai helyettes párttitkár (ezt egyébiránt ők is érzik, ezért is utálják ennyire „Brüsszelt” - értsd a művelt nyugatot - és „Soros Györgyöt” - értsd a tanult és önerőből eredményes világpolgárokat - mert világosan tudják, hogy intelligenciában sosem fogják tudni még csak megközelíteni sem ezt a szintet).

Ott volt tehát a krém, az elit – de Valóság nevű nagybátyánkat hiába is kerestük volna akár a hallgatóság soraiban, akár a főpap szavaiban.

Pedig ebben az országban sok milliónyi embert minden hajnalon könnyes szemmel arcon csókolja a szomorú valóság – csak éppen a valósággal találkozó polgárok sosem kaphatnak belépőt a Várkert-bazárba.

„Ezernyi fajta népbetegég, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már”. József Attila: Hazám című versének sorai akár napjainkban is íródhattak volna.

Ma Magyarországon ötvenezer kisgyermeknek az óvodai és iskolai étkeztetésen kívül egyetlen falat élelem sem jut otthonában. Ezen felül közel kétszázezer veszélyeztetettként regisztrált gyermek él az országban, aki nem tud megfelelő mennyiségű táplálékhoz jutni. A Várkert-bazárban önfeledten mosolygók lelkes tapsvihara sem fogja elnyomni egy idő után a korgó gyermekgyomrok és éhezéstől kisírt gyermekszemek láttán feljajduló szülők fájdalmas hangját. 

S akkor még nem beszéltünk mindazokról, akik saját otthonunkban fagytak meg tüzelőanyag híján, nem említettünk szót arról, hogy a hajléktalanság összetett problémáját a hajléktalanok kriminalizációjával véli megoldani a hatalom, és arra sem tértünk ki, hogy csak a tavalyi évben több tízezerre volt tehető a kilakoltatások száma.

Biztosan sokunk ismeri a viccet, miszerint két koma találkozik a vidéki kocsmában. „Te mivel foglalkozol manapság?”- kérdi az egyik. „Jegesmedvékre vadászom” - válaszol a másik. „Te bolond, hát itt az Alföldön egyetlen jegesmedve sincs!” - horkan fel az előző, mire komája válasza: „No, látod milyen jól megy?”

Így félnek pontosan a nagy magyar ugaron, a „migránstól”, az asszonyaikat megbecsteleníteni akaró, szokásainkat és hagyományainkat elpusztítani kívánó képzelt ellenségtől rettegők, akiktől a viccbéli hatékonysággal védi meg nemzetét a NER határkerítéseket és szögesdrótokat emelő főpapja – miközben gyermekek százezrei éheznek, szülők milliói rabszolgamunkára kényszerítve vasárnapot, sőt karácsonyt vagy húsvétot sem ismerve robotolnak az éhbérért, az egész életüket végigdolgozó nyugdíjasok közül pedig rengetegen koplalhatnak egy hétvégén át, mert a napra pontosan, gondosan beosztott nyugdíjra három napot várni kell a valami idióta bürokrata NER-kegyenc dilettáns hibája miatt csúszó nyugdíj-átutalás miatt.

Akkora a tátongó szakadék a társadalom által megtapasztalt keserű valóság, valamint a NER főpapjának és híveinek szemlélete között, hogy abba csak beleszédülni lehet.

A napról-napra növő szociális feszültség azonban szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli a jelen rendszer működtetőit, hiszen a miniszterelnök hétpontos családvédelmi akcióterve is arról szól, hogy ő a mai társadalmi viszonyoktól függetlenül, azok jobbításának szándéka nélkül még több magyar gyermeket szeretne.

Magyar égre magyar ufót, magyar bölcsőbe magyar gyermeket! Mivel a kormányzat a már megszületett és nehéz sorban élő sok tízezernyi magyar állampolgárságú gyermeknek és szüleiknek sem tud reményt és jövőt adni - hiszen ahol kenyér sincs az asztalon, mit számít a jövedelemből jóvá írható SZJA csökkentése vagy a sokmilliós családi autó megvásárlásához nyújtott támogatás? - így kételkedés nélkül kijelenthetjük: amikor a NER-főpapja a magyarokról, a nemzetről beszél, valójában kizárólag azokra gondol, akik saját rendszerének támogatói és akik a rendszer kegyelméből rendezett anyagi körülmények között élnek.

Mindezt végiggondolva felsejlik előttünk egy korábbi politikus képe: Tisza Istváné, akinek szomorú örökségét fájdalmasan másolja társadalompolitikája révén a mai miniszterelnök. Tisza István volt az, aki az úri Magyarországnak, az arisztokrácia és a dzsentri-réteg vezető szerepének megfelelő társadalmat igyekezett formálni, ha céljai miatt szükséges volt, leverte a parlamenti obstrukciót, ha kellett csendőrökkel veretett szét ellenzéki tüntetést.

Ne feledjük sosem, Tisza István politikája harcos ellenzőjének, Ady Endrének ma még a legkisebb magyarországi faluban is utca viseli a nevét, úgy megőrizte szívében a nemzet emlékezete, miközben a néhai miniszterelnök által privilegizált társadalmi osztályok réges-régen eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Ady pontosan tudta, hogy nincs két Magyarország, nem fenntartható külön az urak és a nép világa.

Napjainkban – épp úgy mint Tisza és Ady szembenállásának idején – egyre mélyül a társadalmi szakadék a két Magyarország között. Őszintén hiszem, hogy napjainkban is aktuális – sőt egyre aktuálisabb – Adynak „Rohanunk a forradalomba” című verse, amelyet Garami Ernő szociáldemokrata politikusnak, a Népszava egykori főszerkesztőjének ajánlott, ezt bizonyítandó íme egy részlet belőle:

„Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyenként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja
Ez a világnak nem közösse.

(…)

Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós uccáin
S falvak csendjén dühök remegnek".

Ma épp úgy, mint 1918-hoz közeledve, Tisza István idején, a számtalan társadalmi feszültséget egyre csak szítja az ország vezetése, miközben híveivel együtt boldogan várja a magyar UFÓ-kat a magyar égre, közben pedig visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül - épp úgy, mint egy évszázaddal ezelőtt - rohanunk a forradalomba.

Chladek Tibor